2015. június 14., vasárnap

1. fejezet

Mindenki felé fordult, amikor belépett a terembe.
Kirázott a hideg, ugyanúgy, ahogy a mellettem ülő nővéremet is. Egy talpig feketébe öltözött, fekete hajú, fekete szemű tökéletesség volt, szinte már természetfelettien vonzotta a tekinteteket. A hátunk mögött két lány – akiknek még három év alatt se tudtam megjegyezni a nevét –, összesúgott.
Nem nézelődött semerre, csak elindult a leghátsó, üres pad felé. Amikor elhaladt mellettünk, újra libabőrös lettem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy láttam, ahogy megrándul az szája sarka. Megállt a pad mellett, ledobta a táskáját a földre, majd a fekete bakancsba bújtatott lábával az utat elzárva elkényelmesedett a széken. Többen is utána fordultak, így én is mertem követni a példájukat, hiszen egy új srác mindig különlegességnek számít.
Na, nem mintha csak azért bámultuk volna meg, mert új fiú volt. Szinte láttam, ahogy vibrál körülötte a levegő, és borsódzott tőle a hátam. Ahelyett, hogy olvadoztam volna, ahogy a nővérem tette mellettem – aki egyébként azzal a fél óra előnnyel nem is igazán számít a nővéremnek –, idegességemben inkább kihúztam magam. Aztán rám nézett, és rejtélyes mosolyra húzta a száját. A tekintetem a szemére vándorolt, azokra a kifejezéstelen, fekete szemekre, amiken még csak a napfény sem csillant meg. Olyan volt, mint egy halotté, semmi élet, semmi érzelem nem tükröződött róla, csak figyel téged, ameddig rá nem jössz, hogy talán nem is kéne tovább bámulnod.
Előre fordultam a székemben, majd oldalba böktem Celine-t, aki talán túlságosan is elmélyülten figyelte a hátborzongató jövevényt; a könyökére támaszkodott, a feje még így is majdnem a padon pihent, a szája tátva volt, szeme csillogott. Talán neki jutott az a csillogás is, ami az új srác szeméből hiányzott.
– Ne bámuld! – szóltam rá, mire felkapta a fejét. A pajkos fény eltűnt a szeméből, most már rám figyelt, de mielőtt még folytattam volna, egy pillanatra megint szemügyre vettem.
– Ugyan már, Luna! – Idegesen az ajkába harapott. – Tök cuki.
– Cuki? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. A nővérem biztos, hogy nincs tisztában a szavak jelentésével. – Inkább hátborzongató.
– Csak azért, mert feketében van? Szerintem inkább dögös.
Oké, eddig cuki volt, újabban dögös.
A srácnak, akiről nem lehet eldönteni, hogy milyen jellemzőkkel lehet illetni, a tekintete lyukat égetett a tarkómba. Nem fordultam meg, legalább így meggyőzhettem magam róla, hogy csak képzelődöm.
– Téged bámul – szólalt meg hirtelen Celine, ezzel elhessegetve az utolsó reményemet is. – Te mázlista.
Ritka alkalmak egyike volt, amikor valaki nem az ikertestvéremet vette észre először. Ő volt a feltűnőbb, csinosabb, reggelente másfél órával előbb kelt fel, mint én, hogy időben elkészülhessen, amikor nekem elég volt legfeljebb fél óra, hogy összekapjam magam.
Meg is bántam, hogy reggel nem fordítottam több időt a készülődésre: elaludtam, ezért csak felkaptam valamit, ami először a kezembe akadt, és még csak a hajamat se fogtam össze. Egy utolsó tiszta póló feliratú felső volt rajtam – ami részben igaz is volt –, a cipőm alatt pedig felemás zoknik.
Reménykedve, hogy nem azért olyan rendkívüli a szeme, mert átlát a ruhámon, magam alá húztam a lábam, és a mérnöki pontossággal fordultam a tábla felé. Az ajtó a kémiatanár érkezésére hangos csapódással kinyílt, amire újra összerezzentem. Megsimítottam a tarkómat, de továbbra is éreztem a tekintetét magamon, így a hajamat a hátamra simítottam, hátha azzal tompíthatom a vérfagyasztó érzést.
– Bemutatom nektek az új diákot – kezdett bele Mr. Patrickson egy rövid köszönés után. – Nathan Hale, kérlek…
Nathan aprót emelt a kezén, ami egy félig befejezett intésnek tűnt, ezzel jelezve, hogy ő az említett, nem mintha nem tűnt volna fel eddig senkinek. Mr. Patrickson sértődött grimaszt vágott, egy bővebb bemutatkozásra számíthatott, és biztos, hogy mondani akart volna még valamit, de úgy nézett ki, az új fiú ezt nem tartotta túl jó ötletnek. Várt még egy kicsit, aztán amikor Nathan hosszú másodpercek után sem szólalt meg, folytatta.
– Hát rendben, ha nem akarsz mondani semmit – folytatta –, akkor kezdjük az órát.
Az égető érzés a nyakamban nem hagyott alább. Egész órán ott volt, ebből kifolyólag nem tudtam figyelni, a jegyzeteim is zavarosak lettek, és életemben nem írtam még ilyen csúnyán. A képletek félresikerültek, a tollaim legurultak a padomról, amikor éppen nem azon voltam, hogy figyelni próbáljak, az óra kattogását hallgattam, várva, hogy kicsöngessenek.
Talán túl hangosan is sóhajtottam fel, amikor megszólalt a csengő. Mindenki felém fordult, a tanár a mondat közepén hagyta abba a beszédet, látva, hogy én már rég a táskámat pakolom.
– Hova ilyen sietősen, Luna? Még nem fejeztem be.
– Elnézést kérek, Tanár úr – pattantam fel, miközben a vállamra kaptam vintage táskámat, amibe azelőtt fénysebességgel pakoltam be a cuccaimat. – Majd lemásolom, ígérem.
Azzal hosszú léptekkel elindultam az ajtó felé. Ahogy becsuktam magam mögött, a frusztráló érzés helyét egyből leheletnyi nyugalom vette át. Szükségem volt egy kis térre – bár a folyosók most sokkal zsúfoltabbak voltak, mint a terem –, meg kellett mosnom az arcom, mielőtt felrobbanok.
A mosdóban félve kerültem a tükröket. Régi fóbiám, hogy megpróbálok a lehető legkevesebbet nézni tükrökbe, nem mintha undorodnék magamtól, inkább attól, amit megláthatnék benne, ami valójában nincs ott. Bár nem emlékszem, honnan jöhetett ez a fóbia, hiszen sosem néztem horrorfilmeket.
Két kezemmel bevizeztem az arcomat, eközben összefröcsköltem a pólómat is, de még a nadrágomra is jutott. Idegesen tenyereltem a mosdókagyló szélére, nagy levegőt vettem, koncentráltam arra, hogy az utolsó nyomát is eltüntessem az érzésnek, amit azok a kifejezéstelen fekete szemek okoztak. Feltúrtam a táskámat egy hajgumiért, hogy barna hajamat felfoghassam a fejem tetejére, hogy ne tudjon az is tovább melegíteni.
A hátam mögött csobogni kezdett a víz, és mivel általában kerülöm az emberekkel való találkozást, így őrült tempóban indultam meg kifelé.
Kicsaptam az ajtót, és mielőtt körbenézhettem volna, máris nekimentem valakinek. Valakinek, aki tíz centivel magasabb nálam, és hihetetlen reflexei vannak. Még mielőtt szokás szerint elestem volna, két oldalt a karomnál fogva elkapott, és talpra állított. Leheletnyi hely volt köztem és a srác között, aki üres fekete szemekkel nézett le rám.
– Ó! – szólalt fel, mielőtt ténylegesen visszanyertem volna az egyensúlyomat. – Luna, igaz? – Bólintottam. – Te mindenhova így sietsz, vagy előlem menekülsz?
– Mindenhova – vágtam rá gyorsan, majd hátrébb léptem, mielőtt kezdett volna igazán kínossá válni a helyzet. – Nathan.
– Nem néz ki úgy, mintha rutinod lenne benne – mosolyodott el halványan, de bármennyire is élethű mosoly volt, nem ért el a szeméig. – Ha már így összefutottunk – Az utolsó szót úgy ejtette ki, hogy egyértelmű legyen, hogy én rohantam belé -, megmondanád, merre vannak az öltözők?
– A másik épületben – mondtam, de ő erre felvonta az egyik szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy még csak azt sem tudta, hogy van még másik épülete az iskolának ezen kívül. – Végigmész azon a folyosón, ki az udvarra, és látni fogod. Az öltözők a bejárattól pár méterre.
– Aha. – Végignézett a tömött folyosón, és anélkül, hogy visszafordult volna felém, hozzátette: - Kösz.
Elindult, hosszú lépésekkel szlalomozott az emberek között, már csak egy feketébe öltözött alak volt a színes tömegben. A legtöbb diáknál magasabb volt, sokkal nagyobb is, de elég vékony, így könnyedén sétált végig a folyosón anélkül, hogy bárkinek nekiment volna.
– Nem szívesen – suttogtam, miután úgy éreztem, hogy eléggé távol van ahhoz, hogy ne hallja, de haladás közben hátrafordult, újra elővette azt a mindentudó mosolyt, amitől rákvörös lettem. Hallotta.


    Bármennyire is várta Celine és a lányok többsége, Nathan két napig nem jött iskolába. Ennek a két napnak az egyike volt a szülinapunk. Anyámék szokás szerint hatalmas vendégsereget hívtak össze, aminek nagy részét Celine barátai alkották, ezen kívül még néhány rokon, és persze udvariasságból a szomszédok is, akikkel az év másik háromszázhatvannégy napjában nem beszélünk.
Ahogy azt már előre sejtettem, a polcaim megteltek csokival. Mindig így történt. Celine barátai csak azért, hogy jó fejnek tűnjenek, hoznak nekem egy tábla csokit, amit az utolsó pillanatban kapnak ki a saját hűtőjükből, Celine-nek pedig egy rakás kacatot, amik mellett alig fér el a szobájában.
A szüleinktől megkaptam álmaim fényképezőjét, amivel majd kiélhetem magamból a művészi énemet, Celine pedig saját hitelkártyát kapott, amivel kiélheti plázacica énjét.
Amikor Nathan két nap kihagyás után csütörtökön újra eljött, nem is kellett felnéznem a jegyzeteimből, hogy rájöjjek, megint ott van. A tarkóm bizseregni kezdett, még úgy is, hogy egy pillanatig sejtelmem sem volt róla, hogy Ő egy teremben van velem. Reméltem, hogy nem engem bámul, hanem csak azért érzem meg a jelenlétét, mert olyan hátborzongató volt, de Celine bizonyosított róla, hogy ez nem így van. A mellettem lévő padból kezdett el bökdösni a tollával, amikor a tanár nekünk hátat fordítva írt a táblára.
– Megint téged néz – suttogta, miközben a lehető legközelebb hajolt hozzám. Közel volt ahhoz, hogy kiessen a padjából.  – Irigyellek.
– Biztos van rajtam valami furcsa – mondtam halkan, miközben csekkoltam, hogy a tanár nem fordult-e vissza. – Lehet az anyajegy a tarkómon.
– Nekem is ugyanolyan anyajegyem van a tarkómon, mint neked.
– De neked le van engedve a hajad – suttogtam.
– Hétfőn neked is le volt, és akkor is nézett.
– Nem igaz. – Hátrafordultam. Nathan ugyanúgy ült a székében, mint ahogyan pénteken tette, és ugyanúgy engem nézett, de most, ahogy felé fordultam, a táblára szegezte tekintetét. – Látod?
– Ugyan már, te is láttad, hogy csak azért fordult el, mert észrevetted – hisztizett. Kicsit talán túl hangos is volt, mert a tanár megfordult, és összevont szemekkel nézett ránk, majd egy hangos sóhaj után folytatta, amit elkezdett. Celine egy pillanat alatt visszahúzódott a helyére, és jegyzetelni kezdett. A tanár még magyarázott egy kicsit, majd folytatta a firkálást.
– Nagyon jó füle van az új srácnak, vigyázz – hajoltam oda hozzá most én. – Szerintem mindent hall abból, amit beszélünk.
– Egy igazi Isten, és még olyan hallása is van, mint egy sasnak – mondta öntelt mosollyal, kiemelve azt, hogy mennyire bejön neki. Megráztam a fejem.
– A sasoknak nincs jó hallása.
– A lényeget érted. – Elpirult, majd az órának szentelte a figyelmét. Követtem a példáját, miközben próbáltam kizárni azt a furcsa érzést, ami Nathan közelében kerülgetett. Nem sikerült.

Az iskola előtti lépcső második fokán ücsörögtem egyedül, miután már mindenki elszivárgott. Celine azt mondta, hogy tíz percet várjak rá, mielőtt elindulunk, de ez bő fél órára hízódott.
– Mehetünk? – kérdeztem, mielőtt még magyarázkodni kezdhetett volna. Megigazította a vállán a táskáját.
– Igazából azért jöttem, hogy szóljak, hogy ma csak később megyek haza – vette át a szót. Idegesen felsóhajtottam. Ezért vártam ennyit? – Van programom ma délutánra.
– És ezt nem tudtad még fél órával ezelőtt? – kérdeztem rá. Nálunk sosem volt tabu, hogy elmondjuk egymásnak, amit gondolunk.
– De, tudtam. Miért?
Megforgattam a szemem, és ma már sokadszorra felsóhajtottam. A nővéremnek legalább akkora volt az IQ-ja, mint egy marék szárított lepkének.
– Talán azért, mert fél órája rád várok.
– Bocsi. – Nem tűnt úgy, mintha valóban bánná. Teljesen hidegen hagyta. – Szólj otthon, oké?
– Szólok – mondtam, majd megnéztem a karórámat. Celine abban a pillanatban el is indult egy kisebb társaság felé, ami az iskola másik végénél várta.
A buszt már lekéstem. Egészen délután négyig járt, ami majdnem ajtóig vitt, majd két órával később, ami után még egy bő háromnegyed órát kellett volna sétálnom a buszmegállóból, ahol letesz – mellesleg sötétben, a város legveszélyesebb részén –, majd még rá egy óra múlva egy olyan, ami ugyanott tesz le, mint amelyik négykor.
Hátat fordítottam az iskolaépületnek, és elindultam a könyvtár felé. Volt még bő másfél órám.

Amikor észreveszed, hogy a könyvtár betegség miatt zárva van, rájössz, hogy sokkal hosszabb az út, mint ahogy azt te elképzelted. Aztán arra is rájössz, hogy a cipőd talpa gyorsabban kopik, mint kéne, de nem tudod rendesen felemelni a lábad, így tovább csoszogsz.
De a legrosszabb, amire rájöhetsz, hogy nem érsz el időben a következő buszmegállóig, ahova unalmadban elindultál, és sokkal gyorsabban sötétedik, mint ahogy azt te gondoltad.
A csillagok a városban még a legkevésbé sem világítják be az utcát. Nem csak hogy szakadt az eső, a városi levegő alapjáraton is megszűrte a csillagok fényét. A lámpák sem világítottak. Azokat már rég kilőtték a helyiek, remélhetőleg csúzlival, de ahogy elnéztem a környéket, akár valami sokkal ijesztőbbel is tehették.
Minden egyes apró zörgésre összerezzentem. Akárhányszor léptem egyet, a lábam alatt összetörtek a száraz falevelek, így minden egyes mozdulatomnál megijedtem, de sokkal kevésbé, mint amikor a távolból szűrődő dulakodás zaja jutott el hozzám.
A szemem sarkából láttam, hogy valami megmozdul egy kopasz bokor mögött az út szélén. Sietősebbre vettem a lépteimet – visszafordulni már nem tudtam -, és amikor a bokor mellé értem, egy csapzott macska szaladt át az út másik oldalára. Megugrottam, és majdnem felsikoltottam, de eszembe jutott, hogy a legkevésbé sem szerettem volna felkelteni a környékbeliek figyelmét.
Általában nem voltam babonás. Törtem már össze tükröt, öntöttem ki sót és ült már varjú az ablakom alatt, de sosem tartottam jelentőséget ennek. De most, hogy egy fekete macska futott át előttem, aggódni kezdtem, hogy nem tudom, melyik irány az, ami balszerencsét hoz. Reménykedtem, hogy nem az, amelyik felől a macska jött.
Nem sokkal messzebb egy utcalámpa pislákolt, így a lábaimat úgy kezdtem kapkodni, hogy már szinte futottam. A lámpa másik oldalán nem sokkal már ott volt a Pokolnegyed határa, ami a választóvonal volt a veszélyes és a biztonságos között. Még a rendőrök is csak ritkán lépték át a vonalat. Itt ők olyanok voltak, mint gazellák a vad oroszlánok között. Sosem szerették itt a zsarukat, errefelé még annyira sem, mint a város többi részében. A tizenhét éves, törékenynek tűnő lányokat viszont annál inkább kedvelték.
Az ilyen lányoknak, mint nekem, inkább úgy kellett volna döntenie, hogy hagyja az egészet a francba, és megvárja a buszt ott, ahol van. Persze nem akartam gyalog átkelni az egész Pokolnegyeden, de nem is akartam két órán keresztül kint ülni, ameddig a fenekem oda nem fagy egy padhoz. Csak el akartam sétálni néhány buszmegállóval lejjebb, ami mellett volt egy kis éjjel-nappali, ott venni magamnak egy péksüteményt, aztán kint halálra fagyni, ameddig a busz nem jön. Persze a megállók sokkal messzebb voltak annál, mint gondoltam, és nem volt elég időm arra, hogy egyikből a másikba érjek.
A telefonom már rég lemerült. Már akkor nem tudtam bekapcsolni, amikor Celine-re vártam a gimnázium előtt, már próbálkoztam azzal, hogy kiveszem az aksit, aztán visszateszem, de nem jött össze. Pénz nem volt nálam, azt a pár dolcsit elköltöttem a kajámra. Ezt vehetjük jónak is, hiszen nem tudnak itt mit tőlem ellopni. De a rosszabb az, hogyha nem tudom a figyelmüket elterelni azzal, hogy odaadom nekik a pénzem, hátha megnyugszanak, akkor ki tudja, mi kell majd nekik.
Meg kellett volna kerülnöm ezt a helyet, de az legalább még egy órát ráhúzott volna az útra. Nem gondoltam bele igazán, hogy milyen hátborzongató is ez a hely, sokkal inkább féltem a hideg novemberi levegőtől.
Még gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat. Már csak alig kétpercnyi út volt köztem és a megkönnyebbülés között, egy kis sétálóutca, ami tele van ültetve bokrokkal, hogy ne lásson be senki, de a lényeg, hogy kijuthatsz belőle. Csak ez lebegett a szemeim előtt. Már csak két perc körbevéve veszett kutyákkal, veszélyes emberekkel, pénz és minden nélkül, egy helyen, ahová még a rendőröket se hívják ki, ha sikítasz.
– Nézzétek csak, mit találtam! – ordított fel egy idegen hang mögöttem. Furcsa dialektusa volt, alig tudtam rájönni, hogy mit is mondott, de a hangja elég szórakozott volt, hogy rájöjjek, rólam beszél.
Még az előbbieknél is gyorsabban kezdtem el szedni a lábaim. A táskám pattogott a hátamon, a bokám egy rossz lépésnél furcsán elbicsaklott, nem sok kellett hozzá, hogy elessek, de csak futottam tovább. Már elértem a pislákoló lámpát, nem volt már sok, amikor egyre hangosabban halottam a közeledő léptek zaját.
Az adrenalin szintem az egekbe szökött. Tudtam, hogy ha ki is érek, azon a pár méteren már nem fogják aggasztani magukat. De nem álltam meg. Nem állhattam meg.
De akkor már mindegy volt. Többen futottak utánam egyszerre – nekem legalább ezer lábnak tűnt –, és előnyben voltak hozzám képest.
Az erőfölény akkor bizonyosodott be igazán, amikor az egyik – aki valószínűleg figyelmeztette a többieket – elkapta a derekamat, és hátrarántott. Felsikoltottam. Teli torokból, színtiszta félelemből. Csapkodni kezdtem magam körül, de fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék. Bevált csel lett volna a lába közé rúgni, de háttal voltam neki, a vastag kabáton keresztül is éreztem, ahogy a hátam nekipréselődik.
Rögtönöznöm kellett. Hátravágtam a könyökömet, egyenesen a gyomrába, amitől elengedett, így szembe tudtam fordulni vele. A többiek lemaradtak mögötte. Már lendítettem volna a lábamat, amikor egy erős pofon leterített.
Először a fenekem, a könyököm majd a fejem ért földet. Az ájulás határán voltam. Felém térdelt, és összefogta a két csuklómat a testem előtt.
– Te aztán tüzes kislány vagy, cica – fröcsögte. Beszéd közben többször is leköpött, undorító, mocskos körmeit a karomba mélyesztette.
Újabb pofonra emelte a kezét, én pedig leszorítottam a szemem, várva a hatalmas csattanást az arcomon. Már abban is biztos voltam, hogy az elsőnek nyoma marad, nem is egy helyen, de a másodiktól még jobban rettegtem.
De a pofon nem jött. Bizonytalanul nyitottam ki a szemeim. A támadóm mögött egy magas, hasonlóan feketébe öltözött alak állt. A csuklóját szorította, mire ő hangosan felordított. A közeledők zaja alább maradt. Meghallották az üvöltését, ezért azonnal megtántorodtak.
A megmentőm szemébe néztem. Fekete kapucniját a fejére húzta, a fény éppen hogy csak ráesett az arcára, de én így is felismertem. Fekete, kifejezéstelen szemek, az arcába lógó kócos, fekete haj. Az új fiú.

Nem emlékszem, hogyan jutottunk ki onnan. Arra sem, hogy mi történt utána. Valószínűleg ezt hozta ki belőlem a sokkhelyzet, egyszerűen nem voltam képes visszahozni a képét annak, hogyan sikerült kettőnknek megmenekülni a helybéliek elől.
A következő pillanatban, amikor észhez kaptam, már Nathan kocsijában ültem az anyósülésen, a kabátom a hátsó ülésen pihent, rajtam ehelyett az ő kabátja volt, a lábamat az ölembe húztam és átkulcsoltam. A mi verandánk előtt álltunk. A kocsi már megállt, de a motor még mindig járt. Nathan vagy egész úton szótlanul vezetett, vagy csak nekem nem tűnt fel, amikor hozzám szólt.
– Honnan tudtad, hogy hol lakom? – kérdeztem rá, mielőtt levettem volna a kabátját, hogy visszacseréljem a sajátomra.
– Te mondtad. - Felém fordult, arcán egy gyengéd, bátorító mosoly pihent, miközben elvette tőlem a ruhadarabot.
– Mikor?
– Az előbb. Amikor beszálltunk a kocsiba.
Ha az előbb valóban akkor volt, amikor beszálltunk, akkor legalább tíz perc eltelt azóta, hiszen ennél kevesebb idő alatt biztos, hogy nem tettük meg azt a távot. Tíz perc az emlékezetemből.
– Nem kéne egyedül arrafelé mászkálnod – jegyezte meg. – Nem a legbiztonságosabb hely.
– Ezt eddig is tudtam – csattantam fel nem túl kedvesen. Megköszörültem a torkomat, és próbáltam udvariasabb lenni. – Nem tudtam máshogy hazajönni.
– Ha nem vagyok ott, nem jössz ki onnan, azt ugye tudod?
– Tudom – vágtam rá egyből. Ő mentett meg, bele se mertem gondolni, hogy milyen borzalmakat műveltek volna velem, ha ő nincs ott. – Köszönöm, tényleg.
– Megsérültél. – Kikapcsolta magát, és felém dőlt. Végigsimított a karomon, anélkül, hogy hozzáért volna a friss sebhez, majd a bedagadt államon, az arcomon és a felszakadt ajkamon. Libabőrös lettem az érintésétől. Újra átjárt az a bizsergés, amit délelőtt éreztem, de valahogy más volt. Sokkal intenzívebb.
– Majd lekezelem – nyúltam az ajtó felé, megragadtam a kilincset, hogy kiszállhassak. Bizonytalanul ért földet a lábam. Sosem éreztem még magam ennél gyengébbnek és elesettebbnek.
Kettőt léptem, mire Nathan mellettem termett. Hosszú lábaival nem jelentett neki problémát, hogy megtegye velem ezt a rövid távot az ajtóig, de ennek ellenére majdnem szóltam neki, hogy egyedül is megtalálom a bejáratot.
Viszont amikor szóra nyitottam a számat, nem jött ki egy hang sem a torkomon. Csak sétáltam mellette pár másodpercig, rémesen lassú tempóban, miközben a gondolataimat azzal tereltem el, hogy próbáltam megtippelni, mennyi lehet az idő. Egyik tippem se volt túl biztató.
Megálltam az ajtóban, a terasztető alatt, majd a villanykapcsolóért nyúltam, de egy rövid pillanattal azután, hogy felkapcsolt, ki is égett.
Az eső még inkább rázendített. A cseppek úgy folytak végig az ereszen, mint a könnycseppek a sérült arcomon, amiket már nem bírtam tovább magamban tartani.
Nathan közelebb lépett, hogy meleg kezével letörölhessen egy kósza könnycseppet az arcomról. Felsóhajtottam, majd folytattam a halk zokogást. A torkom összeszorult, szúrt az oldalam és rám jött a csuklás is, amit legtöbb esetben kínosnak éreztem volna, de most az volt a legkisebb gondom, hogy azon gondolkozzak, mennyire hozom magam gáz helyzetbe.
Két kezét a karomra simította, és gyengéden, bátorítóan megszorította, mintha meg akarna vigasztalni, de nem lenne elég biztos abban, hogy megölelhet-e, vagy inkább tartózkodjon.
Az ajtó olyan hirtelen csapódott ki, hogy oldalba lökte Nathant, aki meglepő módon semmit sem vesztett az egyensúlyából. Anyám dugta ki a fejét, majd amikor meglátott, először megkönnyebbülés futott át az arcán, majd mérges ábrázatot vett fel. Nathan egy pillanat alatt észbe kapott, és hátrébb lépett.
– Hol voltál ilyen sokáig? – csattant fel anyám, mielőtt kilépett volna a verandára. – Tudod te, mennyi az idő? A frászt hoztad ránk.
– Anya, én… - visszanyeltem a könnyeim, majd egy gyors mozdulattal megtöröltem az arcom.
Anya oldalra fordult, ekkor vette figyelembe a veranda másik oldalán álló Nathant, aki most karba font kézzel, a tetőt tartó oszlopnak lezseren nekitámaszkodva hallgatózott.
– Fiúzni voltál? – folytatta még hangosabban. Aggódni kezdtem amiatt, hogy ha így folytatja, meghallhatják a szomszédok.  – Luna, nálunk ez nem így me…
– Nem ott voltam, Anya.
– Én csak hazahoztam – mentegetőzött Nathan, de nem tűnt úgy, mintha anyámat meghatotta volna. Mindig is utálta a rosszfiúkat, és Nathan tökéletesen adta a rosszfiú kinézetet. Ha anyámnak is az volt az első benyomása róla, mint nekem, akkor nem volt sok reményem arra, hogy megússzam egy hét szobafogsággal. – Érdemes lenne megkérdeznie, hogy hol szedtem össze.
Elöntött a méreg. Az, akinek a legkevésbé akartam beszélni erről, az anyám volt, ő pedig egyből ki is kotyogta neki, hogy még csak véletlenül se úszhassam meg. Megint azzal a mindentudó mosollyal az arcán figyelte a reakciómat, ami nem éppen volt a legkellemesebb.
– Érdemes lenne befognod, Nathan!  - A hangom nem volt olyan magabiztos, mint azt szerettem volna, hogy legyen. Próbáltam elpalástolni azt az érzést, amit a kis kirándulásom hagyott magam után, eltakarni azokkal, amiket Nathan váltott ki belőlem. – Kérdezd csak meg Celine-t, ő tudni fogja, miért jöttem haza ilyen későn. Adnál nekünk két percet?
– Nem – vágta rá, majd rövid ideig közöttünk járt a tekintete. Halkan felsóhajtott, majd megrázta a fejét. – Na, jó, de nem többet! Az ajtó mögött várlak.
Miután anyám bezárta maga mögött az ajtót, karon ragadtam Nathant, és kihúztam anyám hallótávolságából.
– Hogy találtál meg?
– Éppen arra jártam – rántotta meg a vállát, és a zsebébe csúsztatta a kezét.
– És még te mondtad, hogy nem kéne arra járnom.
 Azt nem mondtam, hogy én nem járok arra. – Elővett egy doboz cigarettát a zsebéből, előszedett egy szál cigit és egy öngyújtót belőle, majd mielőtt folytatta volna, rágyújtott. – Ezért is ismerem annyira a környéket.
Ügyelve arra, hogy ne égessem meg magam, kitéptem a szájából a cigarettát, a földhöz vágtam és eltapostam.
– Tehát pont abban az utcában mászkáltál? – hitetlenkedtem. – Te is a tagja voltál annak a bandának?
Felnevetett. Úgy igazán, teljes szívből, némi iróniával a hangjában. Hátborzongató nevetés volt, kirázott tőle a hideg, és akaratom ellenére hátrébb léptem.
– Tudod, olyan fülem van, mint egy sasnak.
Tovább tartotta a széles vigyort, de a szeme továbbra is olyan volt, mint eddig. Mindent magába szívott, de nem adott vissza semmit.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik a blog, csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Laura!
    Nagyon jó a blogod, csak így tovább! Ne hagyd abba! Nekem nagyon tetszik :3 Millió puszi és ölelés,
    Miss Distance :*

    VálaszTörlés