2015. június 21., vasárnap

2. fejezet

Másnap nem mentem iskolába. A vécéhasználaton és az életben maradáshoz szükséges evésen kívül nem volt más, amivel rá tudtak volna venni arra, hogy elhagyjam a szobámat. Kezdtem még inkább hozzászokni a frissen festett halványkék falakból áradó illathoz, a hideg padlóm színtiszta fényéhez, és egy idő után már nem ijedtem meg, amikor a huzatos szobámban járó szél megmozdította a falon lógó apró képeket.
Két éjjel egymás után nem aludtam jól. Sötétedés után egyből bebújtam a takaróm alá, mert féltem attól, hogy későn egyedül legyek a szobámban, de az álom sokáig nem jött a szememre. Amikor jött is, akkor is csak szörnyű rémálmok, amikben újra lejátszódott előttem a kis kirándulásom minden egyes részlete. Többször is megjelent előttem Nathan fekete szempárja, ami magába szippantott, majd rövid ideig a semmiben lebegtem, tehetetlenül, mielőtt felriadtam volna.
Szükségem volt a pihenésre, de amikor újra eljött a hétfő, úgy éreztem, koránt sem volt elég az a három nap arra, hogy kiheverjek mindent. Az arcomon a foltok gyorsan gyógyultak, csak halvány nyomuk maradt meg, de sokkal rosszabbra számítottam.
Hétfőn reggel, annak ellenére, hogy még mindig haragudtam rá, megkértem Celine-t, hogy varázsoljon belőlem valami emberit. Nem állt meg azután, hogy az arcomról eltüntesse a pofon nyomát, kihúzta a szemem, kifestette a szempilláim és begöndörítette a hajam. Annak ellenére, hogy milyen borzalmasan éreztem magam, és milyen szörnyen néztem ki egész hétvégén, elégedett voltam a látvánnyal, amit a tükörképem nyújtott.
Miután Celine kijelentette, hogy kész vagyok, visszavonultam a szobámba, és bármennyire is hívogatott az ágyam, hogy feküdjek vissza, összeszedtem magam, hogy normális emberként menjek újra iskolába.
A vállamra kaptam a táskám, és halkan felsóhajtottam, mielőtt kiléptem volna a szobám ajtaján, de megtorpantam. A folyosón nem várt látvány fogadott, először azt hittem, hogy egy idegen mászkál a lakásban. De amikor megfordult, rájöttem, hogy az idegen nem más, mint a nővérem.
Talpig feketébe öltözött. Nem gyászos feketébe, egyáltalán nem temetésre készült, inkább nézett ki úgy, mint aki rock koncertre megy. Térdig érő, fekete bakancsot viselt, a combjain fekete nadrág feszült, egy szürke pólón kívül felül csak egy sötét bőrdzsekit viselt.
– Mi ez az új stílus? – kérdeztem azt, ami először merült fel bennem. Szokatlan volt így látni, mintha nem is ő állt volna előttem. Az én nővérem mindig színes ruhákban járt, szoknyát és topánkát hordott, a haját befonva szerette hordani, de semmit hasonlóságot nem láttam a két ruházat között.
– Most ehhez volt kedvem – vágta rá, majd végigmért. Rajta, velem ellentétben, látszott, hogy sokat készülődött. Én csak egy egyszerű, sötétkék farmert, egy túlméretezett pulcsit és egy csíkos pólót viseltem, bár sokkal jobban néztem ki, mint általában. – Épp ideje lenne, hogy te is stílust válts.
Köpni-nyelni nem tudtam. Nem voltunk mindig túl jó testvérek, voltak veszekedéseink, de sosem kötöttünk bele ennyire a másikba. Sarkon fordultam, és elindultam lefelé a lépcsőn. A cipője hangos kopogása jelezte, hogy ő is követ.
Egészen addig azt hittem, hogy Nathan miatt öltözött így, ameddig meg nem érkeztünk a parkolóba. A kerítés mellett egy csapat körülbelül velünk egykorú diák várta Celine-t. Messziről bűzlöttek a dohánytól, az arcukat helyenként piercingek díszítették, és egyikük sem viselt mást, csak feketét.
Celine elvegyült a néhány fős csapatban, és egyenesen egy bizonyos szőke srác felé indult, aki gyorsan kivette a szájából a cigarettát, hogy megcsókolhassa. Úgy tűnt, senkit sem zavart, ahogy mellettük ketten majdhogynem lenyelik egymást, én voltam az egyetlen, aki leblokkolt.
Három napig nem jöttem ki a szobámból, és a tudtom nélkül ekkora változások mentek végig a nővérem életében. Bármennyire is örülnöm kellett volna a boldogságának, inkább csalódott voltam, amiért annyit ért neki egy helyi rosszfiú, hogy gyökerestül megváltozzon miatta.

Az összes óránk közös volt Nathannel. Azon már nem lepődtem meg, hogy a nővérem majdnem mindenhol ott van, csak más társasággal, de az, hogy Nathantől se tudtam megszabadulni, több volt a soknál.
Az egyetlen mázlim az volt, hogy nem bámult egész délelőtt. Nem figyelt, nem jött oda beszélgetni, nem kérdezte meg, hogy vagyok, de még csak a jegyzeteimet se kérte el.
Ez pontosan az ebédszünetig tartott.
Nem találtam a helyem. A székemet, ami mindig Celine mellett volt, most idegenek foglalták el, akik újonnan csapódtak Celine régi barátaihoz, ő maga pedig az újakkal volt. Még csak felém se nézett, amikor elhaladtam mellette, nem bökött oldalba, hogy üljek le mellé, egyszerűen folytatta, amit elkezdett: örömittasan bámulta a mellette ülő, számomra még mindig ismeretlen srácot.
Üres hely után kutatva néztem körül a menzán. Mivel itt mindig finoman főztek, rengetegen jártak ide, de sosem hoztak új asztalokat, így a legjobb helyek már rég foglaltak voltak.
Három üres széket találtam a leghátsó asztalnál. Fogtam a tálcámat, rajta a csirkesalátámmal, a húslevesemmel és egy doboz kakaómmal, majd megindultam a terem vége felé.
A padnál már öten ültek. Egy szemüveges, apró, ázsiai lány, egy másik fogszabályzós, szőke, kövérkés, és rajtuk kívül három fiú: mindhárman a nadrágjukba tűrt fehér inget viseltek, az egyik szemüveges volt, a másik hasonlóan duci, a harmadig pedig egész átlagos, normális srác, de úgy tűnt, nem szívesen csatlakozik a beszélgetéshez.
– Szabad ez a hely? – kérdeztem zavartan, miután pár másodpercig a megfelelő pillanatra vártam. Nem volt egyszerű eldönteni, mikor zavarhatsz meg egy csevejt.
– Persze – válaszolt a pufók, mire becsúsztam az ázsiai lány mellé. – Téged még nem ismerlek.
– Luna vagyok – mutatkoztam be, majd felpattintottam a dobozom tetejét. A többiek még mindig engem néztek, ami még jobban zavarba hozott. Nem voltam hozzászokva mások társaságához.
– Parker – állt fel a szemüveges, majd kezet nyújtott. Megemeltem magam, és udvariasan megráztam, majd visszahuppantam a helyemre. A többiek folytatták a bemutatkozást.
– Dick vagyok. - Majdnem elnevettem magam a neve hallatán. Dick.* – Nem ér nevetni!
A többiek felkuncogtak körülöttünk, amivel nekem is mosolyt csaltak az arcomra. Már első látásra szimpatikus társaság volt.
– Ők itt Hei – mutatott az ázsiai lányra -, Libby és Henry.
Mindhárman felém biccentettek. Most, hogy közelebbről szemügyre vehettem őket, apróbb tulajdonságaik is feltűntek.
Hei fehér bőrű és mandulaszemű, a haja sötétbarna, elől tömör frufrut viselt. Libby kék szemű, telt ajkú és nagy orrú, az arca pufók, de nincsen tokája, és a bőre is ápoltnak tűnt. Henry volt a helyes srác, aki egészen idáig nem szólalt meg, még akkor sem, amikor nem voltam az asztalnál. Szőke volt, a haja lágy hullámokban hullott az arcába, a szemét barnának tippeltem. A füle picit elállt, a szemöldöke is hihetetlenül szőke volt, az ajkai enyhén elnyíltak, mielőtt beszélni kezdett volna.
– Téged is kitoloncoltak? – kérdezte mosolyogva, miközben két kezével felkönyökölt az asztalra a tálcája mellé. Ez lenne a számkivetettek asztala?
– Vehetjük úgy is – néztem a nővéremre, aki még mindig boldogan nevetgélt az új barátaival. Nem tűnt úgy, mintha zavarná, hogy egyik pillanatról a másikra lecserélt.
– Ide jöhetsz, nálunk mindig van hely – ajánlotta fel, én pedig rábólintottam az ötletre. Biztos voltam benne, hogy élni fogok a lehetőséggel, már ha kibírom az asztal melletti kukából áradó átható bűzt.
Ameddig az ebédemet ettem, végighallgattam a beszélgetésüket. Rájöttem, hogy Henry nem is olyan csendes, mint ahogy én azt gondoltam, de Hei sokkal inkább. Ám amikor kérdezés nélkül leült mellém egy tetőtől talpig feketébe öltözött alak, mindannyian elhallgattak, és ránk figyeltek.
– Van egy perced? – kérdezte köszönés nélkül, majd a karomhoz nyúlt és felállt, hogy felhúzzon az asztal mellől, de hogy ne tudjon megmozdítani, befeszítettem a lábaimat.
- Nincs.
Nagyra nyílt, fekete szemeivel rám bámult, majd felsóhajtott, és újra visszaült mellém.
– Csak azt akartam megkérdezni, hogy jól vagy-e. – Az arcomra nézett, pont oda, ahova csütörtök este a pofont kaptam. Láthatta, hogy még mindig be van dagadva, de aki nem ismert eléggé, annak nem biztos, hogy feltűnt. A színe pont olyan volt, mint máskor. Celine jó munkát végzett.
Nathan felemelte a kezét, hogy végigsimítson az arcomon, én pedig addig a rövid pillanatig, ameddig el nem vette onnan, megdermedtem. Még azután is, hogy távozott, másodpercekig ültem merev gerinccel.
– Ki volt ez a srác? – törte meg Dick a kínos csendet. – Elég para.
– Naaagyon dögös. – Libby arcáról színtiszta elégedettség sugárzott, miközben Hei még kisebbre húzta össze magát. – Nem akarod átpasszolni?
Elgondolkoztam rajta, hogy vajon miféle mágiát használhat, amivel az összes lányt így megbabonázza. Libby egyértelműen rástartolt, még sokáig nézett utána, amikor elment az asztal mellől. Szinte kicsordult a nyála, mintha csak egy darab húst nézett volna. Legszívesebben helyben felfalta volna.
Hei pont az ellentétje volt. Összekuporodott, a fejét lehajtotta, és addig pirult, ameddig olyan színe nem lett, mint a tálcáján pihenő vérvörös almának. A fiúk összevont szemöldökkel, már-már féltékenyen tekintettek utána, amíg a láthatáron kívül nem került.
– A tiéd lehet.
– Fogjatok le, különben utánamegyek! – nevetett fel Libby, mire Parker átfogta a karját, de nem annyira, hogy ne tudja bármilyen erőfeszítés nélkül kiszabadítani magát. – Köszi.
– Nincs mit – dörmögte. – Az a pasas ijesztő.
Reméltem, hogy eddig nem ér el a sashallása.
– Miért tapizott? – szegezte nekem a kérdést Dick. – Ha zavart, megverem. Nézd csak ezt az izomköteget! – Felemelte a karját, majd megcsapta a lötyögő bőrt rajta, ami úgy kezdett remegni, akár egy kocsonya.
– Azért nem látod, mert eltakarja a sok háj – mondta Parker, mire Dick oldalba könyökölte, aki erre hangosan felnevetett, majd folytatta. – Ő a McDonald’sban tartja az edzéseit.
– Ó, fogd már be! – kacagott ő is. – Azt még megeszed?
– Mintha neked adnám.
– Nem kell ideadnod – sóhajtott fel, majd eltolta a saját, üres tálcáját, és maga elé húzta Parkerét. – Elveszem én egyedül is.
Csak néztem őket, ahogy húzzák egymás agyát. Csatlakoztak hozzájuk a többiek is, bár Hei csak halkan, de ő is részt vett a barátságos dulakodásban. Már elhangzott a csöngő, amikor rájöttem, hogy alig nyúltam az ebédemhez. Ha itt mindig ilyen a társaság, akkor megéri a kuka mellett ülni.


Pénteken, késő délután az áfonyás palacsintáim egyikét majszoltam, miközben elmélyültem anyám és Celine hihetetlenül hosszú veszekedésébe, amit már akkor elkezdtek, amikor nekiálltam a vacsorakészítésnek.
– Nem! – kiabált anyám torkaszakadtából. – Nem mehetsz sehova! Örülj annak, hogy eddig nem adtam neked szobafogságot, pedig igazán megérdemelnéd! Takarodó után érsz haza, rontottál a jegyeiden, rendszeresen elkésel az iskolából, és a tanáraid is panaszkodtak, hogy rossz társaságba keveredtél. Ráadásul úgy nézel ki, mint aki most lépett ki a pokolból.
– Anya, ne csináld már! – visított. – Csak egy este. Péntek van, és nem maradok sokáig.
Anyám reményvesztetten leült. Elvette előlem a poharamat, majd kiitta a belőle szörpömet, és üresen csúsztatta vissza. Megtámasztotta a fejét az asztalon. Belefáradt.
– Elmehetsz – szünetet tartott, majd felnézett rám -, de csak akkor, ha Luna is megy.
– Na nem! – szólaltunk meg egyszerre, majd egyedül vettem át a szót. – Szó sem lehet róla, anya! Nem fogom kísérgetni, nincs az az Isten, hogy én kimozduljak ma este, főleg nem vele!
A kapcsolatunk egy hét alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett. Régen büszkék voltak ránk a szüleink, amiért jó testvérek voltunk, most már inkább nem is mutatkoznak úgy, hogy mind a ketten velük vagyunk, hiszen biztos, hogy kínos helyzetbe hoznánk őket a veszekedéseinkkel. Ezen kívül elkerüljük egymást a folyosón, megesszük a másik reggelijét és az édességeit. Befoglaljuk a fürdőszobát éppen addig, hogy a másiknak ne legyen elég ideje készülődni. Olyanok vagyunk, mint két óvodás, de ha bosszanthatom, nem érdekel, milyen mélyre süllyedek.
– Nem kell kíséret! – Magas hangja majd átszakította a dobhártyámat. – Kérlek, anya! Kímélj meg!
– Nem mehetsz el nélküle. – Anya halkan beszélt, sóhajtozva, nem vitte fel a hangsúlyt a mondatai végén, csak ült a széken, fejét a tenyerén támasztva, kócosan és idegesen. – Ha ő nem hajlandó veled menni, itthon maradsz. – Szünetet tartott, majd rám nézett. - Luna?
– Nem megyek vele sehova.
– Fizetek – csattant fel Celine. – Fizetek neked, ha eljössz.
– Hitelkártyát kaptál, így már nem ér semmit.
– Készpénzben – erősködött. – Megdolgozok érte, nem veszem le a hitelkártyáról. Még meg is nézheted, hogy nem csalok. Luna!
– Mennyi? – adtam be a derekam. A pénz az pénz, nekem nincs hitelkártyám, mint egyeseknek. Jogosítványra gyűjtöttem, és már nem kellett sok.
– Tíz.
– Negyven.
– Huszonöt.
– Negyvenkettő – emeltem feljebb a tétet. Tudta, hogy nem adok negyvennél lentebb. Idegesen beletúrt a hajába, amit két nappal ezelőtt feketére festett, majd felsóhajtott.
– Kapsz negyvenötöt, ha nem szólsz hozzám.
Felálltam a székemről, és egy szalvétát kerestem, hogy megtörölhessem benne a lekváros kezeim. Elgondolkoztam az ajánlaton. Nem voltam biztos benne, hogy megéri-e egész éjszaka egy légtérbe zárva ébren maradni a nővéremmel és még egy csomó idegen emberrel. Utáltam a tömeget, a hangos zenét, és volt egy olyan érzésem, hogy nem múzeumba készültek. De ha megkapom ezt a negyvenöt dolcsit, már csak százötvenet kell majd gyűjtenem. Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget.
– Megbeszéltük.


A kapucnimmal a fejemen szlalomoztam az emberek között. Celine méterekkel előttem járt, futólépésekben haladt a barátocskája felé, majd ahogy odaért, a nyakába vetette magát. A fiú megforgatta a levegőben, majd a földre tette, és megcsókolta. Felfordult a gyomrom attól a babarózsaszín felhőtől, ami körüllengte őket. Erős kontraszttal volt a ruhájukhoz képest.
 Kiálltak a sorból, majd az várakozókat beelőzve elindultak a bejárat felé. Az emberek anyáztak, káromkodtak, néhányan csak hátat fordítottak, de volt olyan is, aki engem lökött oldalba, amiért követtem őket. Ezért plusz költséget fogok követelni. Minden egyes lila folt plusz tíz dollár.
Celine barátja közel hajolt a kidobóhoz, aki, miután a srác elhúzódott, bólintott egyet, és megnyitotta előttük a szalagkorlátot. Jócskán le voltam maradva mögöttük, így amikor utolértem őket, már elzárták előttem az utat. Át akartam lépni a szalag felett, de a bejáratnál álló háromajtós szekrény megállított.
– Hova ilyen sietősen? – Mr. Patrickson jutott róla eszembe. „Még nem fejeztem be.” – A sor vége ott van.
Abba az irányba mutatott, amerről jöttem. Az emberek egészen a háztömb másik végéig álltak libasorban, néhányan idegesen kihajoltak a sorból, kiabáltak, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, és több helyzetben is megemlítették az anyámat – újra.
– Velük vagyok – böktem a többiek felé.
– Ja, persze. Nekem meg Obama az unokatesóm.
– Hát… – néztem végig rajta. Fekete volt, de Obama közel sem volt akkora, mint ő. Legalább százkilencven centi, hatalmas karok, kopasz fej. Nem mondanám, hogy rokonok. – Ő ott az ikertestvérem, nézze meg!
Nem fordult felé. Még csak arra se méltatott, hogy arra pillantson, Celine pedig egyre csak távolodott a tömegben.
– Menj csak vissza a sor végére, cica!
– Celine! – kiáltottam utána, de semmi esély nem volt rá, hogy meghallja az üvöltő zenétől. Előkotortam a telefonomat, félreálltam és az ő számát tárcsáztam. Mázlim volt, hogy mostanában a zsebében hordja és rendszeresen rezgőre állítja a mobilját. Három csörgés után felvette. – Itt hagytatok! – ordítottam a telefonba. A vonal másik végéről csak hangos zene hallatszott. – Ha nem akarod, hogy meséljek anyának az új pasidról, jobban teszed, ha most azonnal beviszel!
Pár másodperc telt el, Celine máris a kidobóval beszélt, aki oldalra biccentette a fejét, majd előttem is megnyitotta az utat, jelezve, hogy bemehetek.
Olyan oroszlánszag volt odabent, hogy már az orromhoz nyúltam, hogy befogjam, de rájöttem, hogy még egy darabig úgyis ki kell bírnom. Celine a ruhatárhoz kísért, hogy leadjuk a kabátomat és a táskámat, majd külön váltunk. Én a bárpult mellé ültem, ő eltűnt a vonagló tömegben. Még jobban a kapucnim alá bújva kértem a csapostól egy kólát, aki nem rejtegette, hogy mennyire meglepődött – Ki az, aki kólát kér egy szórakozóhelyen? -, de szó nélkül kiszolgált.
Iszonyatosan sokáig ültem a bárpultnál. Igyekeztem a lehető legkevesebb feltűnést kelteni, próbáltam eltakarni mindent, amim nőies lehetett, de ezen nem sokat segített az, hogy a derékig érő, cseppet sem férfias hajamat nem tudtam sehova sem elrejteni. Odafigyeltem, hogy ne keresztezzem a lábaimat nőiesen, ne tűrjem fel a pulcsim ujját, és ami a legfontosabb: még véletlenül se nézzek oldalra.
De még egy is éreztem, hogy valaki mellettem engem figyel. Már vagy tíz perce ezt csinálta, a tarkóm pedig pontosan akkor kezdett el bizseregni, amikor leült, de reménykedtem benne, hogy nem az, akire gondolok.
A kíváncsiság, mintha csak mögém állt volna, hogy két keze közé fogva elfordítsa a fejemet, arra késztetett, hogy felé nézzek. Ha az eszemre hallgattam volna, nem tettem volna meg, hiszen még csak véletlenül sem akartam, hogy bárki felismerjen, de nem bírtam tovább küzdeni, muszáj volt megtudnom, hogy tényleg tőle bizsereg-e a tarkóm.
Nem engem figyelt. Háttal ült a bárpultnak, térdén, vele szemben egy szűk ruhába öltözött lány ült. Hosszú, szőke haja elrejtette az arcát, amit Nathan vállára hajtott, bár fogadni mertem volna, hogy nem csak ott pihenteti a fejét, inkább a nyakát csókolgathatta, ami Nathant nem különösen izgatott. Egyik kezét a lány derekán, másik kezét pedig a poharán tartotta, amibe néha belekortyolt, de mindvégig előre bámult.
Már sokadszorra emelte szájához az üveget, amikor először pillantott rám. Elvörösödtem szégyenemben, nem tudtam, mióta figyeltem őket, de biztos, hogy nem csak egy illendő odatekintés volt.
Visszafordultam a bárpult felé, de még a szemem sarkából láttam, ahogy a lány lassan eltolja magától Nathant, és bizonytalan léptekkel, egy pohár vörösborral a kezében elsétál.
– Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen helyekre jársz – húzódott közelebb hozzám, miközben úgy helyezkedett, hogy szemben legyen velem. – Hozzád inkább egy könyvesboltot tudnék elképzelni. Talán egy mozit.
– Nem önszántamból jöttem – sóhajtottam, de nem néztem rá. Továbbra is a kólámmal szemeztem, ami lassan, de biztosan fogyott.
– Hát akkor?
– Celine-t kísérgetem – néztem felé. Az asztalon könyökölt, mintha tényleg érdekelte volna, hogy mit mondok. Jó vicc. – Fizet érte, hogy elkísérjem, különben anya nem engedte volna el. Félti, mert rossz társaságba keveredett. Elég ijesztőek.
– Először engem is annak tartottál.
Még mindig annak tartalak.
– Te nem valami szöszivel jöttél? – tereltem el a témát. – Tudod, hosszú lábak, műkörök, pár másodperce még a nyakadat csókolgatta.
– Mosdóba ment. – Elnéztem abba az irányba, amerre gondoltam, hogy a lány mehetett. Persze nem igazán az érdekelt, hogy merre van, csak el akartam szakítani a tekintetem Nathanről. – Szerintem arra vár, hogy utánamenjek.
Fúj. Még csak belegondolni is undorító volt, hogy mik folyhattak egy ilyen mosdóban. Még a saját házam fürdőszobájában is elég bizarr lett volna, hát még itt.
– Én tudod, kiktől félek? – szólalt meg újra, pár másodperc csend után. Kérdő szemekkel néztem rá. – Azoktól az új barátidtól, a hátsó asztalnál. A koreai csaj elég ijesztő.
Elmosolyodtam. Ritka alkalmak egyike volt, hogy nem mászkálnak tőle hangyák a tarkómon. Úgy tűnt, mintha a mosolyomtól felbátorodott volna, így folytatta.
– Na meg ott vannak azok a srácok is. Ha nem megyek el előbb, biztos, hogy kinyírnak. – Közelebb hajolt hozzám, éppen annyira, hogy a leheletét érezzem a fülemen. Arra számítottam, hogy valami oda nem illőt mond, amitől majd zavarba jövök, de nem így tett. – Ha tekintettel ölni lehetne, már rég halott lennék.
Persze a szöszi pont ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen. Kínomban már majdnem felnevettem, ahogy a megmarkolta Nathan pólóját, és elhúzta mellőlem. Lángoló szemekkel nézett rám, majd egy csábos műmosolyt húzott az arcára, úgy hajolt oda hozzá. Az ajkát Nathanéhez érintette, aki bár nem reagált, nem is lökte el magától. Összeszorult a torkom.
– Rád vártam, de nem jöttél – szólt éppen olyan hangosan, hogy én is halljam. A szeme sarkából rám pillantott.
– Jobb társaságom volt.
Kellett neki néhány másodperc, mire felfogta, hogy kosarat kapott. A meglepettségtől hátrébb lépett, a bokája kibicsaklott a tűsarkújában, de hamar visszanyerte az egyensúlyát. Az arcán egyszerre jelentek meg a csalódottság, a düh és a féltékenység jelei. A kezében lévő vörösboros pohárra pillantott, amiben sajnos sokkal több ital volt, mint amennyinek kellett volna lennie.
Meglendítette a kezét. Mindkettőnket beterített az ital, ami befogta a fehér pólómat, de Nathanen alig hagyott nyomot. A nagyja rám jött, neki éppen hogy csak olyan lett a karja, ráadásul feketében volt, mint mindig, így nem látszott meg rajta.
 A környékünkön többen is felénk fordultak, én pedig éreztem, ahogy egészen a fülemig elvörösödök. Mielőtt felállhattam volna, a lány már megfordult, és méltóságteljesen rázva a csípőjét átvonult a terem másik oldalára.
Amikor már azt hittem, nem érezhetem magam kínosabban, meggyőződhettem az ellenkezőjéről. Pont úgy lettem leöntve, hogy a póló rám tapadt a mellemnél. Nem is tűnt volna fel, ha Nathan nem méregetett volna olyan feltűnően. Hosszú másodpercekig legeltette rajtam a szemét, amikor megfordultam, és anélkül, hogy összehúztam volna a cipzárt a pulcsimon – mentsük, ami menthető, a kedvenc pulcsim volt -, átvágtam a bámészkodó tömegen, és meg sem álltam a kijáratig.
Libabőrös lettem, ahogy odakint megcsapott a hideg levegő. A kabátom még mindig a ruhatárban volt, a cédulánk, amivel kiválthattam volna, Celine-nél maradt, akit ha kerestem volna, akkor se találtam volna meg egykönnyen.
Már éppen visszafordultam volna, amikor Nathan jelent meg mellettem. Az egyik kezét barátian a derekamra csúsztatta, majd óvatosan tolni kezdett. Lecövekelt a lábam, hiszen fogalmam sem volt, hova akar vinni.
– Komolyan mondom, ha nem mozdulsz meg – kezdett bele Nathan gorombán –, hagyom, hogy megfagyj.
Mielőtt döntöttem volna, körbepillantottam. Rengetegen voltak errefelé, és bár egy zavarba ejtő lehetőségen kívül más nem jutott eszembe, amivel felmelegíthetett volna, hagytam, hogy elvezessen a kocsijához. Furcsa módon bíztam benne. Alig ismertem magamra.
Kinyitotta előttem az anyósülés felöli ajtót, majd betessékelt, megkerülte az autót, és beült ő is. Az autó tágas, hatalmas légterű volt, így könnyen elfértünk egymás mellett, még akkor is, amikor középre mászott, hogy előhalásszon két pólót egy sporttáskából, ami egészen idáig a hátsó ülésen hevert.
Szétnéztem odabent. Több sporttáska is pihent hátul, és bár a legtöbb be volt húzva, sejtettem, hogy nem mind sportruházattal van tele.
– Te a kocsidban élsz? – kérdeztem, miközben a kezembe nyomott egy hosszú ujjú pólót.
– Néha.
Amint ezt kimondta, már emelte is a bortól alig elázott pólóját, hogy kibújjon belőle. El kellett volna fordulnom, de a látvány magával ragadott. Áthúzta a fején a felsőt, a karizmai megfeszültek a mozdulat közben, de sokkal inkább érdekesebb volt a mellkasa. Feszes mellizmok, kockás has, világos bőr. Igaza volt Celine-nek. Ez a srác egy Isten. Egy hátborzongató Isten.
– Ahelyett, hogy bámulsz, nem kezdenél el inkább öltözni?
Erővel kellett feljebb emelnem a tekintetemet, hogy fekete szemeibe nézhessek. Biztos voltam benne, hogy rákvörösre pirultam zavaromban. Rajtakapott, hogy bámultam. Kérdőn nézett rám, de még látszott rajta, hogy ideges.
– Ne less! – utasítottam.
Megemeltem magam, majd a két ülés között hátramásztam. Kínos érzés fogott el, ahogy háttal neki előre kellett hajolnom, így próbáltam minél gyorsabban túlesni az egészen.
Lehúztam magamról a pulcsimat, majd letettem az ülésre, és még egy pillantást vetettem Nathanre, mielőtt emelni kezdtem volna a pólómat. Már a hasamnál járt, amikor eszembe jutott, hogy nem is kell megfordulnia ahhoz, hogy lásson, csak a visszapillantóba kellett belenéznie.
Mielőtt folytattam volna a mozdulatot, belenéztem a tükörbe, és azt láttam, amire számítottam. Találkozott a tekintetünk, én pedig idegesen dobtam rá a pulcsimat a tükörre, éppen úgy, hogy az eltakarja az egészet, így nem láthatott semmit, ameddig fénysebességgel átvettem a felsőmet az övére.
Visszamásztam a helyemre, majd felvettem a pulcsimat. Nathan pólója nagy volt rám, bár azt nem láttam, hogy hosszban mekkora az eltérés, de nem kicsit lógott rajtam, így a pulóverem is elég kényelmetlennek bizonyult.
Nathan még mindig mosolyog. Gondolom akkor kezdhette el, amikor eltakartam a tükröt, mert hallottam, ahogy halkan felnevetett a próbálkozásom után.

Eligazgattam magamon a ruháját, majd a sajátomat összegyűrtem, és a szabad kezemmel a kilincsért nyúltam. Eszembe jutott a legutóbbi eset, amik a kocsijában voltam. Akkor még imádkoztam, hogy soha többet ne kelljen megismételnünk. Nem jött be

* Angolul a Dick a fiúk micsodáját is jelenti, de van ilyen név is. 
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, remélem, hogy minél több megjegyzést kapok! :) Bármilyen (építő jellegű) kritikát szívesen fogadok. 

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Érdekes egy történet, s tetszik is! :) Kíváncsi vagyok a következőre. Szépen és hosszan fogalmazol, itt-ott volt egy "," kihagyás, vagy épen rossz helyen volt, de ebből csak kettőt láttam. Érdekes egy résznek bizonyult :)
    További szép napot!
    Dorine Bo

    VálaszTörlés
  2. Szijja!:)
    Jajj nagyon nagyon nagyon tetszett a rész, csak úgy mint az előző, alig várom az új részt, ami ma fog jönni (??)....vasárnap van, nem?! :'D
    Nathan személyes kedvencem lett, bár tuti hogy van vmi titka...kicsit furi de persze csak jó értelemben!:)
    Jól fogalmazol, jó hosszú részeket hozol, ami remek, mert így van idő elmélyedni a történetben. Talán egy-két elgépelés volt benne, de én is csak tök véletlen szúrtam ki. Egyszóval csak így tovább, várom a kövi részt!;)
    Pussz!

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok!

    Köszönöm mindenkinek a véleményét, nagyon örülök, hogy ennyit írtatok. A következő fejezetet ma este még próbálom hozni, de lehet, hogy csak holnap fog sikerülni, mert még kell rajta csiszolgatnom, és nem voltam itthon a hétvégén.
    Igyekszem még jobban odafigyelni a hibákra, pedig egyébként két bétám is van, és rengetegszer átolvasom a fejezeteket, mielőtt kiteszem (nem csak akkor, olyankor is, amikor éppen csak van rá időm).
    Fanni: Nem akarom lelőni a poént, de jól sejted, nem is egy titka van. Az egész srác tele van titkokkal.

    Nagyon örülnék neki, ha tovább is követnétek a történetet, és ha bármi konkrét hiba van benne, kérlek, szóljatok, hogy javíthassam! :)
    További szép napot!
    *Laura*

    VálaszTörlés