2015. június 28., vasárnap

3. fejezet

Sziasztok! Eddig nem írtam ide semmit, és most is rövidre zárom: nagyon örülök neki, hogy már 8 (!!!) rendszeres olvasó és 534 oldalmegjelenítést van a blogon, és örülök a megjegyzéseknek is. Köszönöm nektek, hogy ennyien olvassátok a blogot! Remélem, továbbra is követni fogjátok, jó olvasást!

Csak a hazaúton néztem meg a telefonomat. Három nem fogadott hívásom volt: kettő anyámtól, egyszer nem sokkal azután, amikor elindultunk otthonról, majd hajnali háromkor, másfél órával azelőtt, hogy hazaértünk volna. A harmadik hívás Heitől érkezett.
Egy hét alatt elég időm volt ahhoz, hogy új barátokra leljek a csapatban a hátsó asztalnál. Nem volt nehéz megválnom a régiektől – sosem voltak. Alig négy nap alatt viszont annyira megkedveltem az újakat, hogy nem is tudtam belegondolni, milyenek lettek volna nélkülük az ebédszüneteim.
Szombat délutánra közös programot szerveztünk Libbyvel és Heivel. Izgatott voltam, hiszen egyedül a nővéremmel voltam eddig csajos kiruccanáson, ez pedig merőben másnak ígérkezett. Reméltem, hogy képes leszek időben felkelni, de legszívesebben átaludtam volna az egész napot.
Hajnali öt órakor értünk haza, miután egy sort veszekedtem Celine-nel, miszerint, ha nem indulunk el azonnal, megduplázom a kíséreti díjat. Anyám a kanapén feküdt, a tévében valami ócska reggeli adás ment, de ő úgy nézett ki, mint akit már régen elnyomott az álom. Mielőtt felmentem volna a szobámba – Celine már eltűnt pár másodperccel az után, hogy megérkeztünk, hiszen nem akart alkoholtól bűzölögve összefutni anyával --, ráterítettem egy plédet, úgy, ahogy azt a filmekben szokás, azzal az apró különbséggel, hogy én nem nyomtam cuppanós puszit a homlokára.
Az emeleti fürdőszobában beálltam a zuhany alá. Muszáj volt lemosnom magamról a rám tapadt vörösbort. A fáradtságtól leragadtak a szemeim és dülöngéltem, próbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat, de ezen nem segített az, hogy a vizes zuhanytálca mintha kicsúszott volna a lábam alól.
A ruháim nagy részét a szennyes kosárba dobtam, majd magamhoz szorítottam Nathan pólóját, amin néhány óra után már az én illatomat is lehetett érezni. Ki kellett volna mosnom a sajátommal együtt, de olyan fáradt voltam, hogy úgy éreztem, elaludtam volna közben, így, hogy ne vegye észre senki, hogy egy fiú felsője van nálam, a szobámba vittem, és mielőtt a párnám alá rejtettem volna, mélyen beleszagoltam.

Amikor órákkal később, valamikor délután három körül megszólalt a telefonom, még mindig az ágyamon feküdtem, a takaróm a hasam alá gyűrődött, és a kisujjam a párna alatt Nathan pólójába volt akasztva. Egy pillanat alatta a fejembe férkőzte magát a zavarba ejtően kínos kép arról, amit előző este tettem vele lefekvés előtt. A kellemes illat, ami belőle áradt, a kölnijének és a cigarettájának az aromája úgy bennem maradt, hogy bárhogy próbálkoztam, nem tudtam elűzni.
Fáradtan kihúztam a kezem a párna alól, majd a fülemhez szorítottam a telefonom. Idegesen felsóhajtottam, amikor rájöttem, hogy még fel se vettem.
– Haló? – szóltam bele rekedten.
– Szia! Itt Hei. – A készülék kiírta, hogy ő az, de nem néztem meg előtte, így örültem, hogy bemutatkozott. – Kész vagy? Negyed óra és nálatok vagyunk.
Megdöntöttem a legrövidebb ideig tartó készülődés világrekordját. Olyan gyorsan ráztam le Heit, amilyen gyorsan csak tudtam, majd magamra kaptam bármit, amit találtam.
Tizenhat perccel később kopogtattak az ajtón. A hirtelen adrenalin löket elszállt, azonnal megéreztem a kialvatlanságot, amint kinyitottam az ajtót. Nagyokat pislogtam, hogy ébren tartsam magam és ne tűnjek holdkórosnak.
Úgy éreztem, menten elsüllyedek szégyenemben. Mind a ketten gyönyörűek voltak, kicsípték magukat, és a hideg ellenére rövid ruhában voltak, én meg ott álltam előttük egy szál farmerben és belebújós pulcsiban. Nem csodáltam, hogy sosem fordulnak utánam.
– Gyertek be! – Libby magabiztosan lépett előre, majd két puszit adott az arcomra, ahogy később Hei is tette, csak valamennyivel félénkebben.
Megkínáltam őket majdnem mindennel, ami volt otthon, majd sűrű elnézéskérések közepette befejeztem a készülődést, hogy ne húzzam le a csapat szépségátlagát.

Egy teli pattogatott kukoricás zacskót és egy kólás dobozt szorongattam, miközben a két barátnőmet követve próbáltam beljebb jutni a sorok között. Mivel eléggé két ballábas vagyok, így várható volt, hogy megbotlom még a semmiben is, de még mielőtt szétszórhattam volna az összes popcorn, valaki megtámasztott.
Meglepetten bámultam le a fiú rikítóan zöld szemeibe, aki szélesen vigyorgott, miközben éppen annyira megtartott, hogy ne essek rá, én pedig a háta mögötti szék támlájában leltem egyensúlyra. Olyan közel volt, hogy éreztem a leheletét, amikor felnevetett.
– Tudod, ülhetsz az ölembe – kezdett bele, miközben eltolt magától. – De ahhoz előbb le kell vennem a nadrágom.
Az arcomba szökött az összes vér. Pofátlanul bunkó volt, legszívesebben helyben tökön rúgtam volna, de nem volt hozzá elég helyem.
– Kösz, de inkább kihagyom.
– Ahogy akarod – rántotta meg a vállát, majd beleivott a poharába. – Nem tudod, miről maradsz le.  
Az arcom felforrósodott, amikor rájöttem, hogy az ő helye a pontosan az enyém mellett volt. Lehetőségem nem volt, hogy oda üljek, ahová a kedvem tartotta, mert az egész terem megtelt emberekkel. Kétségbeesetten kezdtem el suttogni.
– Libby... – szólítottam meg, ő pedig felém pillantott, mire közelebb hajoltam hozzá. – Biztos, hogy ide szól a jegyünk?
– Biztos – vágta rá. – Miért?
– Nem fontos. – Megráztam a fejemet, majd leültem a helyemre. Legszívesebben megkértem volna, hogy cseréljünk helyet, de nem voltam ennyire gyerekes. Csak kibírok két és fél órát egy srác mellett, aki kifejezetten nem volt szimpatikus. De bár egy másik filmet választottunk volna!
Lementek a reklámok, a bemutatók, majd miután még csak tíz perce néztük a filmet, egy kezet éreztem meg a combomon. Összerezzentem, és azonnal elhessegettem. Honnan van ez a hirtelen jött népszerűségem?
Alig telt el pár másodperc, újra tapogatni kezdett. Akkorát csaptam a kezére, amekkorát tudtam, mire többen is felénk fordultak, ő pedig azonnal visszarántotta a kezét, és simogatni kezdte. Biztos, hogy bevörösödött neki, mert a csattanás elnyomta az akció dús jelenet zaját is. Már sokadszorra játszottuk el ezt, amikor betelt a pohár.
Közelebb hajoltam Libbyhez, és a fülébe suttogtam:
– Kijössz velem a mosdóba? – kérleltem, mire megforgatta a szemét. Nagyon beleélte magát a filmbe, és biztos, hogy ez volt az egészben a legizgalmasabb jelenet.
– Muszáj? – kérdezte csalódottan.
– Csak két perc – vágtam rá gyorsan, majd még halkabban folytattam. – Én nem jövök vissza.
– Mi? Miért?
– Majd odakint elmondom – álltam fel, majd a vállamra kaptam a táskám, és úgy, hogy ügyeltem, jól megtapossam a srácnak mind a két lábát, kifurakodtam az emberek között.
Libby utánam nézett, majd halkan felsóhajtott, mondott valamit Heinek, és elindult felém. Ahogy leértünk a lépcsőn, karon ragadtam, és egészen a női mosdóig el sem engedtem. Többször is hátrafordultam, hogy megnézzem, nem-e követnek minket, de a folyosó üres volt, így megkönnyebbülve csusszantam be az ajtón.
El kellett volna mondanom neki, hogy miért nem akarok visszamenni, de sehogy sem tudtam magamra erőltetni. Kínos volt, és a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.
– Azt hiszem, rosszul vagyok – kezdtem bele, és megpróbáltam a lehető legnyomorultabb kinézetemet felvenni. – Fáj a hasam.
– Hazavigyelek? – kérdezte idegesen, miközben végigsimított a karomon. – Azt hittem, hogy el tudlak vinni majd pasizni, de így inkább pihend ki magad – szélesen elmosolyodott, majd azért még folytatta. – Mondjuk a szex gyógymód mindenre.
– Nem hiszem, hogy jobban lennék tőle – simítottam meg a hasamat. Rossz embernek éreztem magam, amiért hazudtam. – De elmegyek a gyógyszertárba, aztán megvárlak titeket odakint. Lehet, hogy mire vége lesz a filmnek, jobban leszek.
– Remélem is – bólintott. – Még át kell mennünk hozzátok.
Elmosolyodtam, majd én is biccentettem.
– De menj, mielőtt lemaradsz a legizgalmasabb részről!
– Ha végeztünk, felhívlak.
Elkértem tőle a kocsikulcsot, majd megvártam, ameddig kimegy az ajtón, és elindultam a gyógyszertár felé, hogy bebiztosítsam magam egy doboz fájdalomcsillapítóval.

Már tizenöt perce, hogy zenét hallgatva kezdtem halálra unni magam a kocsiban. Az egyetlen érzés, ami talán megmentett az unalomtól, az a sötéttől való félelmem volt.
Azelőtt sosem féltem a sötétben. Bátran mászkáltam a folyosón anélkül, hogy felkapcsoltam volna a villanyt, nem féltem, ha kint kellett maradnom sötétedés után, és ha nem volt iszonytató szükségem a lámpára, nem is kapcsoltam fel. Most már, ha mosdóba mentem, a folyosón díszkivilágítást produkáltam, és ha nem jött be valaki lekapcsolni a villanyomat, akkor felkapcsolt nagylámpánál, fejemet a takaró alá dugva aludtam, és csak akkor mentem ki a lakásból sötétedés után, ha nagyon muszáj volt.
Úgy éreztem, ma is inkább otthon kellett volna maradnom. Vagy legalább sötétedés előtt hazamennem. De ha nem is, bent kellett volna maradnom a filmen, bármennyire is lerázhatatlan volt a zaklatóm. Az sokkal kevésbé volt ijesztő, mint kint ülni a sötétben, egyedül, halk zenét hallgatva, együtt dúdolgatni a rádióval, és mindegy egyes kívülről beszűrődő neszre összerezzenni.
Előttem a fényszóró bevilágította a végeláthatatlan, üres parkolót. Korán érkeztünk, akkor még alig találtunk helyet, csak hátul, azóta már a legtöbben hazamentek, a placc nagyrészt kiürült, de akik még itt voltak, azok a bejárathoz közelebb parkoltak.
Bármennyit fizettem volna érte, hogy valaki közelebb vigyen a többi kocsihoz. Olyan messze voltak, hogyha a hátsó ablakon kinéztem, csak apró játékautóknak tűntek az utcalámpák alatt.
Percenként legalább négyszer megnéztem a telefonomat. Már csak pár perc volt a film végéig, de az idő sokkal lassabban telt, mint szokott. Fentebb tekertem a rádió hangerejét, de még így is elnyomta a zenét a kintről beszűrődő hangos sikoly.
Összerezzentem a hirtelen jött pániktól. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, hátranyúltam a táskámért, és az ölembe húztam. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, ahogy ökölbe szorítottam a bicskámat.
Megfontoltam, hogy bent maradjak-e a kocsiban. Itt meleg volt, és nem mellesleg sokkal nagyobb biztonságban voltam. Kint nem véletlenül sikítozott valaki. És pont ez volt az oka annak, hogy úgy döntöttem, kiszállok a kocsiból, és megindulok a sikátor felé, arra, amerről a hangokat hallottam, hiszen eszembe jutott, amikor én voltam ehhez hasonló helyzetben. Nem tudtam, mihez kezdtem volna, ha Nathan nem talál meg. Nem akartam, hogy másnak is ilyen élményben legyen része, így összeszedtem minden bátorságomat, kipattintottam a zsebkésemet, és eltűntem a két épület közötti szűk sikátorban.
A sikolyok elhallgattak. A szememnek hozzá kellett szoknia a sötétséghez, mielőtt tovább indultam volna, így hosszú másodpercekig csak álltam, majd amikor már láttam a tárgyakat körvonalazódni előttem, előreléptem.
Aprókat mozdulva, a fejemet ide-oda forgatva sétáltam végig a konténerek és kukák között, minden egyes távolról hallatszódó neszre összerezzentem. Kerestem a lányt, akinek a hangját hallottam, de a sikátorban nem volt egy lélek sem rajtam kívül. A bakancsom alatt műanyagzacskók és más kacatok zörrentek meg, amint végigsétáltam a sikátoron. Nem láttam senkit, pedig biztos voltam benne, hogy a hang nem jöhetett máshonnan.
Lassan indultam visszafelé, megnézve a környezetem minden egyes pontját, minden apró vonását. A fal egyenetlen, vörös téglákból volt kirakva, néhol tönkrement, ócska graffitik csúfították el. Benéztem minden egyes konténer mögé, minden kis mélyedésbe, miközben attól rettegtem, hogy kire találhatok rá. Nem láttam semmi különöset: néhol kopott biciklik, régi számítógépek, roncsok és ijesztő, kopott arcú játékbabák hevertek szanaszét.
Kirázott a hideg, amit a karomon végigszaladt egy hatalmas, fekete pók. Sikítva ugrottam fel, miközben leütöttem magamról, majd az eltűnt a sok szemét között a vaksötétben.
Egy holló szállt a mellettem lévő szemétkupac tetejére. Egyenesen a szemembe nézett, hangosan károgott, mire mellé szállt a párja is. Hátrébb léptem, a szívem ezerrel dobogott a mellkasomban. A madarak újra rázendítettek, majd már nem rám néztek, hanem mögém.
Valaki érdes tenyerével végigsimított a nyakamon, és megemelte a hajamat. Lefagytam, nem tudtam megmozdulni, a markom kinyílt, fémes koppanás hallatszódott a föld felől. Sikítani akartam, de a levegő a torkomon akadt.
Már nem éreztem a tapintását. Valaki vagy arra várt, hogy megforduljak, vagy elment. Az utóbbiban reménykedve lassan úgy mozdultam, hogy lássam azt, ami addig mögöttem volt. Semmi.
Lehajoltam a bicskámért, miközben a fejemet végig körbe-körbe forgattam. Még mindig semmi.
Halk lépések körülöttem. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik irányból hallottam: egyszer elölről, majd hátulról, mégsem láthattam a tulajdonosát.
– Kislány – érkezett egy halk suttogás a hátam mögül, mire felkaptam a fegyveremet, és azt magam elé tartva körbefordultam vele. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból. Csak a képzeletem játszik velem.
Egy zöld szempár csillant meg előttem, majd egy pillanattal később eltűnt. Halk, öblös kuncogás visszhangzott a hátam mögül.
– Olyan jó az illatod – mondta. Felismertem a hangját, de még mindig nem láttam sehol. - Ínycsiklandozó.
Ezúttal a hang a hátam mögül hallatszódott. Megperdültem, és úgy álltam, hogy bármelyik pillanatban meg tudjam védeni magam egy jól elhelyezett vágással. De amit megtaláltam a tökéletes egyensúlyt, ő megszorította a csuklómat, és teljes erőből a falhoz csapott.
Elviselhetetlen fájdalom nyílalt a hátamba és a fejembe, ahogy az a kemény tégláknak ütközött. Megszédültem, a kezemből kiesett a bicskám, amit a támadóm messzire rúgott, hogy ne érjem el, majd máris rajtam volt. Egész testével a falhoz szorított, csuklómat szorosan fogta két kezével, nem eresztett el, bármennyire is vergődtem alatta.
A nyakamhoz hajolt, majd nagy levegőt véve beleszagolt. Felsóhajtott, és olyan erővel markolta meg a csuklómat, hogy a körme helyén vér sercent a bőröm alól.
– Rég volt már ilyenben részem – suttogta, miközben még keményebben lökött a hátra. – Nem olyan az illatod, mint egy emberé. Sokkal csábítóbb.
Felkuncogott, ahogy megremegtem alatta.
– Biztos laktatóbb is vagy, mint bárki más – folytatta. – Az emberek teste olyan gyenge. Valahonnan erőhöz kell jutnom, miért ne lennél jó te?
Megpróbáltam megemelni a térdemet, de olyan szorosan fogta a két lába közé, hogy nem tudtam megmozdítani. Kétségbeesetten kiáltottam fel, mire mocskos tenyerét a számra tapasztotta. A szívem mostanra már úgy vert, hogy biztos voltam benne, ő is hallja, ahogy össze-vissza kalapál a félelemtől.
Messziről figyeltem az egyetlen fegyveremet, ami most olyan távolinak, olyan elérhetetlennek tűnt. Reménytelen helyzet volt. Sokkal reménytelenebb, mint egy héttel ezelőtt. Ott volt az egyetlen tárgy, ami segítségével kimenthettem volna magam, de nem értem el. Ha meg tudtam volna mozdulni bármennyire is, akkor sem értem volna el. Messze becsúszott egy konténer alá, ahova nem fértem volna be mindaddig, ameddig nem zsugorodok tíz centisre.
Könnyezni kezdtem, így lehunytam a szemeimet. Arra vágytam, hogy az életem megváltozzon, de nem így.
Magam elé képzeltem, mit tehettem volna, ha nem szorít a falhoz. Ha lenne belőlem még egy, akkor ő biztos, hogy kikeresné a szemét közül a bicskát, hogy amilyen gyorsan csak tudja, a támadója bordái közé mélyeszthesse. Szorosan fogná a markolatot, és addig nem eresztené, ameddig az össze nem esne.
Hangos nyögés hallatszott, majd a fiú rám nehézkedett, elengedte a csuklómat, és elernyedve térdelt elém. A szemét most ő szorította le, de a tekintetem az fájdalomtól grimaszba fordult arcánál lentebb állt meg: a bicskámon, aminek a markolatáról fekete vér csöpögött a csizmámra.

4 megjegyzés:

  1. Wow! Fúú mit is mondjak?! :D jó izgi rész lett, tele izgalommal. A mozis srácot ott helyben leütöttem volna, vagy legalábbis a fejére húztam volna a popcornos vödröt... Hát nem tudom hogy Luna mire gondolt, mikor bemerészkedett a sikátorba, de hogy van bátorsága az tuti. Meg egy kis elvetemültsége is!! Tetszett a rész, bár azért tudjuk ki hiányzott belőle....tök titokzatos az a srác!! :'D
    Siess az újabb résszel, bár tudom hogy csak vasárnap lesz.:)
    Pussz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett. :) Azért "küldtem be" a sikátorba, mert vele is történt ilyesmi, és úgymond egy kicsit "együtt érzett" azzal, akinek ott kellett volna lennie.
      Sejtettem, hogy hiányozni fog, nekem is hiányzik már egy kicsit, a következő fejezetben meg fog jelenni, és egy idő után egyre meghatározóbb szerepe lesz. :)
      Igyekszem vele, már félig kész van. :D

      Törlés