2015. július 20., hétfő

4. fejezet

Mostanra már biztosan meghalt.
Próbáltam magam azzal nyugtatgatni, hogy nem én öltem meg, mégsem voltam biztos abban, hogy ebben egy cseppnyi igazság is lehet. Ennek ellenére tisztán emlékeztem, ahogy a bicska becsúszott a konténer alá, oda, ahol esélyem se lett volna, hogy én vagy hogy bárki más rajtam kívül elérje.
De tisztán emlékeztem arra is, hogy a fiú sebéből, amit a penge ejtett, szénfekete vér csöpögött.
Bármennyire is igyekeztem elterelni a gondolataimat, odafigyelni a barátnőim beszélgetésére, akik a szobám padlóján ücsörögve jókat nevetgéltek, egy pillanatra se tudtam elszakadni tőlük. Egyre jobban nyomasztott.
Nem olyan az illatod, mint egy emberé.
Ez a mondat forgott újra meg újra a gondolataimban. Bármi mást lehetett volna, de mégis ez volt az, amit nem voltam képes megfejteni.
– Min gondolkozol ennyire? – fordult felém Hei. Csak ekkor tértem valamennyire magamhoz és vettem észre, hogy már mindannyian pizsamában voltunk. Egészen eddig robotként működtem.
– Még mindig rosszul vagy? – kérdezte Libby.
– Egy kicsit – hazudtam. – De már vettem be gyógyszert, nem annyira vészes.
Meglepően jól ment a füllentés, valahogy kezdtem belejönni, amitől még inkább elszégyelltem magam. Nem csak hogy hazudtam, hanem bármilyen nehézség nélkül tettem, anélkül, hogy gondolkoznom kellett volna rajta.
Az ágy besüppedt alattam, ahogy a két lány felállt, majd befészkelte magát mellém. Kényelmesen elfeküdtünk, ők még folytatták a beszélgetést, majd sokáig hallgattam, ahogy álmukban szuszognak a takaró alatt.


Forgott velem a szoba. A takaróm izzadságtól nedvesen tapadt rám, amikor felébredtem a szörnyű rémálomból.
Nem akartam felébreszteni másokat, de a fogaim, annak ellenére, hogy melegem volt, olyan erővel csapódtak egymáshoz a vacogástól, hogy féltem, felébrednek rá. Az árnyékok elmosódtak előttem. A szobám előtti hatalmas, magas fa kopár leveleinek mása táncolt a szobám padlóján, amibe beleszédültem. Eső verte az ablakomat, és láttam, ahogy odakint valami fekete lebben meg az erkélyen. 
Csak képzelődöm - nyugtattam magam. Biztosan csak egy árny volt, az, hogy egy fekete szempárt láttam sötétleni a túloldalon, nem jelentett semmit. Biztos csak lázálom. Csak annyira rosszul vagyok, hogy a képzeletem már játszadozik velem. Felfordult a gyomrom a fájdalmas köhögéstől. Muszáj volt eljutnom a mosdóig, ha nem akartam másnap lepedőt cserélni. 
Kezemet a szám elé téve próbáltam lemászni az ágyról, amennyire lehetett, odafigyelve arra, hogy ne ébresszek fel senki mást, de attól tartottam, hogy már megtettem a hangos krákogással. A lábam beakadt a takaró sarkába, így fejjel előre zuhantam a padlóra, de nem volt ahhoz elég időm, hogy a kezemmel támasszam meg magam. Egyedül az a kevés, csapzott hajam tompította az ütést.
Fájdalmasan nyögve álltam fel, és imbolyogva indultam meg a fürdőszoba felé. 
Már az is csodának bizonyult, hogy ilyen állapotban eljutottam odáig. Nem emlékeztem arra, hogy valaha ilyen rosszul lettem volna. Melegem volt, izzadtam, mégis remegtem, és minden egyes fuvallatnál kirázott a hideg. Mit sem tartottam ijesztőbbnek a falon futkosó árnyékoknál, és a képeknél, amik a lelki szemeim előtt jelentek meg. A fiú visszajön bosszút állni, amiért otthagytam meghalni. A haja saras, a pólója cafatokban lóg róla, bordái közül egy mély sebből folyik a vér. Kezében a bicskám, amit saját magából húzott ki. 
Nathan, amint rajtam nevet a távolból. Szeme teljesen fekete - sokkal jobban, mint általában: az általában fehér rész is sötét árnyalatot ölt, fekete véraláfutások, foltok és duzzadt erek a szeme alatt. Fekete füst lebeg körülötte. Hangosan nevet, majd elkomorodik, és hátat fordít nekem. A lapockáján hasadt két szimmetrikus sebből patakokban ömlik a vér.


Anyám az ágy szélén ülve, aggódó tekintettel nézett le rám. Már három napja alig tudtam kimozdulni az ágyamból, pedig mindennél jobban szerettem volna jobban lenni, de a lázam így sem ment harmincnyolc fok alá.
Vizes borogatás nehezedett a lábszáramra, miközben kezemben egy tál meleg, gőzölgő főtt krumplit tartottam.  Csak bámultam a tányér alját, de még csak ahhoz se volt kedvem, hogy megfogjam a villámat.
– Muszáj enned valamit – sóhajtott anyám, miközben a fülem mögé simított egy hajtincset, aminek nem kellett sok, hogy belelógjon a – nem túl bőséges - vacsorámba.
– Nincs étvágyam.
– Csak néhány falatot – erősködött, majd a kezembe nyomta a villát. – Addig nem megyek el innen.
Elégedetlenül grimaszoltam, majd egy ideig figyeltem anyámat, aki továbbra sem tágított mellőlem. Hangosan sóhajtva kezdtem el enni, bármennyire is nehezen ment, sikerült leerőszakolnom néhány falatot a torkomon, de nem többet. Napok óta nem ettem semmit, mégsem voltam éhes.
– Meg vagy elégedve? – kérdeztem morcosan, miközben átnyújtottam neki a tányért.
– Nem, nem vagyok.
Anyám mindig erőszakos volt, de tudtam, hogy az én érdekemben teszi. Csak jót akart nekem azzal, hogy nem hagyja, hogy még jobban elgyengüljek az éhségtől.
– Ez micsoda? – Zavarodottan nézett a párnám alatt pihenő fekete hosszú ujjú póló kilógó darabkájára. Az idegességtől megmerevedtem. Biztosan addig mozogtam, ameddig ki nem túrtam a párnám alól, pedig még véletlenül sem akartam, hogy anyám megtalálja. Mi sem lett volna kínosabb, mint hogy félreérti. Benyúlt a párna alá, és bármennyire is ellenkeztem, próbáltam visszafogni, elé állni, elhúzni a kezét és visszagyömöszölni a ruhadarabot a helyére, nem engedett. Pár másodperc múlva már a kezében volt a póló, összevont szemöldökkel méregette egy darabig, majd csalódottan rám emelte a tekintetét.
– Ez a fiúé, aki a múltkor hazahozott, igaz? – kérdezte, miközben megforgatta a pólót, hogy minden irányból szemügyre vehesse. – Mert biztos, hogy nem a tiéd.
– Hétfőn akartam neki visszaadni – mentegetőztem –, de nem volt még rá lehetőségem.
– Hogy került hozzád? Ugye nem…
Nem hagytam, hogy végigmondja. Még csak elképzelni is rossz volt, hogy anyám ilyet gondol rólam.
– Tudod, amikor elkísértem Celine-t – hadartam –, akkor volt egy csaj, aki leöltött minket a piájával. Én nem csináltam semmi rosszat.
– Valamiért mégis leöntött.
– Nathan azt mondta neki, hogy jobb társaság vagyok, mint ő.
– Gyerekes féltékenykedés, igaz? – nevetett fel anyám, majd abbahagyta, ahogy eszébe jutott, hogy honnan is indultunk ki. – De hogy került rád a felső?
– Az enyém teljesen tönkrement, nála pedig pont volt egy tiszta. – Félőn nyúltam a ruháért. Figyeltem anyám reakcióját, hogy átengedi-e nekem, majd amint megnyugodott, felbátorodva vettem el tőle és hajítottam a fotel karfájára.
 – De ugye figyeltél, hogy ne lásson meg? – faggatózott tovább. Az arcom lángba borult, annak ellenére, hogy eddig is lázas voltam.
– Anya! – nyomtam a párnámba az arcom, hogy ne lássa, mennyire vörös vagyok. – Miért ne figyeltem volna?
– Csak aggódom a lányom ártatlanságáért. Még nem akarok nagymama lenni.
Majd elsüllyedtem szégyenemben. Próbáltam elbújni, de nem sikerült. Azt mondta, hogyha eszek, békén hagy!
– Inkább aggódj Celine miatt! – mormogtam a párnámba, de annak ellenére, hogy biztos voltam abban, hogy hallotta, nem reagált. – Most inkább pihennék.
Anyám végigsimított a hátamon, majd lassan felállt, és már csak a recsegő ajtó hangja jelezte, hogy távozott.

Forró parázs égeti a talpamat. A levegő nehéz, már egy lélegzetvételbe is belefáradok. Por szökik a tüdőmbe, amitől köhögni kezdek.
Próbálok arrébb mozdulni, lelépni a perzselő talajról, de sehol sem találok hűvösebb helyet, ahol megállhatnék. Egy idő után az égető érzés elmúlik, de a talpam alatti rész még mindig vörösen izzik. Nehezen mozdulok, előrébb lépnék, de valami visszaránt. A bokáimat vastag bilincs veszi körbe, ami a falhoz szegez. Fogságban vagyok.
Halk suttogások visszhangja leng körül: a nevemet suttogják. A bilincs alatt szinte ég a bőröm, a metsző fajdalom a csontomig hatol. Összekuporodok, és megpróbálom a kezemmel lefeszíteni, de azonnal el is rántom onnan. Az ujjbegyeim felhólyagosodtak.
Tehetetlenül nézek körbe magam körül. Nem emlékszem, hogy eddig is így ilyen helyen lettem volna. Most börtöncellák vesznek körül, a rácsokra gyenge, vékony ujjak kulcsolódnak mindenhol. Mögülük sovány, beesett arcokról halott szemek figyelnek, bőrük sápadt, szinte szürke, hosszú sebek és hegek borítják őket. Néhány ember alig áll a lábán. Elgyengültek, csak imbolyognak a rács mögött.
Lépteket hallok közeledni a hátam mögül. Megfordulok, hogy láthassam, ki az, ekkor szembe találom magam valami idegennel, valami újjal, amitől elsőre teljesen ledermedek. A fekete füst lassan tömör, emberi formát vesz fel, de nem teljesen; néhol füstölög, ahogy még nem szedte össze magát teljesen. Szeme helyén két zöld pont fénylik, de túl messze van ahhoz, hogy rendesen lássam.
– Nem vagy olyan, mint egy ember… - suttogja a szavakat, amik annyira hasonlítanak arra, amit akkor, ott, a két épület közötti sikátorban mondott. Tudom, hogy nem ő az, hiszen nem ember: csak egy lidérc, egy álombéli démon, aki a rémálmaimban jön elő. – Más az illatod.
A hangja elhal, alig ér el hozzám. Karját előrelendíti, majd szétfolyik a levegőben, és előttem vesz fel újra alakot. Végigsimít az arcomon, de nem tudok ellenkezni. Már a csuklóm is bilincsben van. – Te nem is vagy igazán ember, ugye? Érdekes – mondja sziszegő hangon, majd oldalra tekint, körülötte fekete ködként száll a levegő.
Követem a tekintetét. Ő elhúzódik tőlem, majd egy gyors mozdulattal szétfoszlik, én pedig próbálom kivenni a távolban álló alakot, de a sötétség elhomályosítja a látásom.


Nehéz volt újra hozzászoknom a menza zajához. Sokkal hangosabbnak tűnt, mint ahogy arra emlékeztem, de ez azért lehetett, mert rég voltam már ennyi ember között. Furcsa volt, hogy megint ki kellett hagynom egy egész hetet, és biztos voltam benne, hogy ez meg fog látszódni a jegyeimen. De a legrosszabb az volt, hogy a gyomrom folyamatosan korgott, az utolsó órák vége felé már annyira, hogy néhányan hátrafordultak az első padokból. Mintha valami veszett medve morgott volna a hasamban.
Meg is lepődött a konyhás, amikor megmondtam neki, hogy tegyen csak még egy lapáttal a tányéromra, de ha már az ellőttem lévő úgyis kevesebbet kért, és Dick tányérjában is mindig minden púposan állt, úgy éreztem, ennyit megengedhetek magamnak.
Annyit ettem, mint egy víziló. Minden szünetben lementem a büfébe, hogy vegyek magamnak valamit, de az koránt sem volt elég. Gondolatban feljegyeztem, hogy másnap hozzak magammal saját tízórait, lehetőleg valami laktatót, mert nem akartam megint idiótának tűnni Barbara néni előtt, aki biztosítja a köztes étkezést az olyan idiótáknak, mint amilyen én vagyok. Az ősz hajú, idősödő asszonynak csak harmadjára tűnt fel, hogy már voltam lent nála kétszer is, így csak össze-vissza hebegtem, miszerint nem magamnak hozom, csak mindig engem küldenek le, amivel persze egyáltalán nem hoztam magamat kedvezőbb helyzetbe.
Most pedig a konyhásnő nézett rám felvont szemöldökkel, mielőtt megtette volna, amit kértem. Megcsóválta a fejét, majd átnyújtotta a tányért, amit a tálcámra csúsztattam, és egy köszönömmel távoztam a hátsó asztalhoz, ahol a többiek vártak rám.
Sajnáltam, hogy annak ellenére, hogy egy évfolyamon voltam mindannyiukkal, csak az ebédszünetben tudtam velük találkozni. Ők a legtöbb tantárgyból emelt szinten tanultak.
– Csajszi, én azt hittem, nálam egy lány sem eszik többet – szólalt meg Libby egyből az után, hogy leültem melléjük. – Hogy fog elférni benned ennyi kaja? Egész nap nem ettél?
– Ez több mint amennyit Dick szokott kapni. – Parker áthajolt az asztalon, ahogy vastag keretes szemüvege mögül megvizsgálta az ebédemet. – Egyébként hol voltál múlt héten?
– Otthon voltam – válaszoltam gyorsan, majd a kezembe kaptam a kanalamat, és megtámadtam a levesemet. Félő volt, hogy megint morci lesz a maci a bendőmben. – Elég csúnyán lebetegedtem – folytattam két falat között. – Anya már dokit akart hívni hozzám.
– De már jól vagy? – kérdezte Henry. – Nem lenne jó, ha visszaesnél.
– Úgy néz ki, mint aki nincs jól? – válaszolt helyettem kérdéssel a kérdésére Dick. – Egy beteg ember biztos, hogy nem eszik ennyit. Én is csak a legjobb napjaimon vagyok képes erre.
– Kicsattanok – mondtam sietve, mielőtt kitört volna az asztalunknál a harmadik világháború.

A szekrényemben a megtestesült káosz uralkodott. Amúgy sem tartottam benne nagy rendet, a könyveimet reggel csak bedobtam, hogy ne kelljen őket egész nap cipelnem, rengeteg apró kacatot tartottam itt egész évben.
A felső polcon tartottam a tartalékaimat: egy dobozban tollak, néhány ceruza, radír, hegyező, jegyzettömbök. Mellettük a régi puskáim egymás hegyén, hátán, amiket úgy éreztem, hogy meg kell tartanom, hátha később még jól jön, vagy egyszerűen csak szívesen megnézem őket, amikor már megöregedtem. Az alsón tartottam a könyveimet, amik aznapra kellettek, egy zacskóban egy váltás pólót és rövidnadrágot – ami így novemberben nem biztos, hogy jól jött volna -, és mindig volt bent egy tábla csoki a vészhelyzet esetére. A vészhelyzet már megtörtént, éhes voltam, így a csoki már nem volt bent.
Bár nem volt benne nagy rendetlenség, most, hogy benne tartottam Nathan pólóját, sokkal zsúfoltabbnak tűnt, és igyekeztem hamar visszazárni, mielőtt, annak ellenére, hogy zacskóban tartottam, bárki is megláthatta volna.
A táskám vállpántját fogva, a szekrényt bámulva próbáltam eldönteni, hogy hazavigyem a pólóját, vagy inkább hagyjam bent. Vártam, hogy majd jön, és akkor megszabadulhatok a felsőtől, de egyáltalán nem láttam még a közelben sem, pedig eddig minden óránk együtt volt.
Újra a szekrényem ajtajáért nyúltam, hogy kivegyem a szatyrot, és hazavihessem a pólót, amikor hideg lehelet csapta meg a tarkómat.
– Hello.
Hirtelen megfordultam, a szekrényem ajtaja hangos csattanással nekicsapódott egy másiknak, miközben biztos voltam benne, hogy még csak hozzá sem nyúltam. Összevont szemöldökkel néztem Nathanre, aki teljesen nyugodtan, még csak meg sem lepődve nézte az ajtót, ami egyértelműen magától nyílt ki.
– Szia – nyögtem ki idegesen, miután rájöttem, hogy még nem is köszöntem vissza.
– A felsőmért jöttem – mondta. – Még mindig nálad van. Az az egyik kedvenc felsőm.
Most fekete nadrágot viselt – biztos, hogy több is volt neki ugyanabból a nadrágból – mélykék pólóval. Sosem láttam még rajta semmilyen színt: mindig csak feketét viselt, a haja és a szeme is éjfekete, a nagy hidegben még az orra sem pirosodott ki. Mondjuk ez a darab is olyan sötét volt, hogy lehet, hogy csak feketének látta, amikor reggel felvette. Viszont a szeme még feketébbnek tűnt tőle.
– Ó, persze – léptem hátra, majd odaadtam neki a szatyrot. Egy pillanatra belenézett, majd halványan elmosolyodott. Nem tűnt boldog mosolynak, mintha örülne, hogy visszakapta, egyszerűen csak próbált udvarias lenni. – Köszi, hogy kölcsönadtad.
– Szívesen – motyogta, majd egy darabig még mindig a szekrényt bámulta, de még mindig nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról. – Beszélnem kell veled. De nem most.
– Miért? – kérdeztem zavarodottan. Mi olyan van, amit nem mondhat el itt?
– Majd megtudod. Holnap.
– Holnap szombat – ráztam meg a fejem. Én vagyok az egyetlen idióta, aki képes bejönni a hét utolsó napjára egy brutális betegeskedés után.
– Nem baj. Tudom, hol laksz – rántotta meg a vállát. – Akkor holnap.

Hátralépett, újra kísértetiesen rám mosolygott, majd megfordult, és köszönés nélkül távozott – megint. 

Sziasztok! Gondoltam, most a végére írok egy keveset. Hogy tetszett a fejezet? :) Remélem nem haragszotok nagyon a késés miatt, még a késés utáni időpontról is lecsúsztam, nagyon sajnálom, egyszerűen vagy nem volt időm, vagy kiment a fejemből :/
Kérdések (láttam, hogy sokan csinálják ezt, úgyhogy én is kipróbálom): 
1. Szerintetek mi is történt pontosan a fiúval?
2. Miről akarhat beszélni vele Nathan?
3. Összességében mi a véleményetek a szereplőkről (főleg Lunáról és Nathanről, persze mindenki másról is? 
4. A fejezetek hosszúsága megfelelő? Legyen hosszabb vagy rövidebb?
5. Kéne "karakterek" menüpont? Én igazából nem találtam olyanokat, akik teljesen megfelelnének az elképzelésemnek, ezért is nem tettem még ki ilyet, de ha szeretnétek, tehetek ki.
6. Milyen a fogalmazás? Tudom, hogy a legtöbben nem vagytok kritikusok, de kíváncsi vagyok, hogy mikor kéne máshogyan fogalmaznom. 
7. Miből kéne több? Leírás, párbeszéd, izgalom, romantika, perverzség, bármi, amitől szerintetek jobb lenne. Esetleg miből kéne kevesebb? 
8. A kinézetről mi a véleményetek? Hiányoltok valamit? 
9. Keressek gifet vagy képeket a fejezetekhez?

Bocsi, hogy ilyen sok a kérdés, valószínűleg sokszor egyáltalán nem is lesz, de ha igen, akkor sem lesz ennyi, hiszen az volt az első ilyen, úgyhogy most mindenre kíváncsi voltam. Persze bármi mást is leírhattok, ami nem volt a kérdések között, nagyon örülnék neki. 
A kérdésekre választ írni nem kötelező, anélkül is lehet megjegyzést írni, bármilyet! Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a fejezetet (is), azt pedig még inkább, ha véleményt is írtok róla!

2 megjegyzés:

  1. Szia! Ha nem baj akkor én "válaszolnék" a kérdésekre:
    1/Mivel azt mondta Lunára hogy nem ember, így annak tudom be hogy amikor elképzelte mit csinálna a bicskával, beleállt. Vagy pedig Nathen volt aki segített.
    2/Foggalmam sincs! :D Talán a balesetekrôl amik nem véletlenül történnek meg.
    3/Luna kiköpött én tehát szimpi :) Nathan meg az a titokzatos,kedves és persze perverz fiú akit kedvelek.
    4/Legyen hosszabb! :D
    5/Szerintem így jobb ha nincs :)
    6,7/A fogalmazás mesés! Bár lehetne benne több perverzség és párbeszéd.
    8,9/Én személy szerint az idézeteket nagyon szeretem a storyk elején de a képeket sem vetem meg :)
    U.I.: bocsi hogy ennyire futtya de a telóm merül :/ És siess! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Már akkor láttam a válaszod, amikor megírtad, de most vettem észre, hogy valamiért nem küldte el, amit írtam rá.
      Örülök, hogy válaszoltál, miért lenne baj? Hiszen én kértem :D
      Köszi! :) És bocsi a késés miatt, még mindig nincs kész a következő fejezet, de a laptopom tönkrement, most se az enyémről írok. Igyekszem összedobni a következőt minél előbb!

      Törlés