2015. december 6., vasárnap

5. fejezet

   Kilószámra ettem az édességet, meg bármi mást, amit a konyhában találtam, de mégis lefogytam.
   Előtte volt rajtam egy kevés felesleg, de most, ahogy a tükörbe néztem, mintha már hónapok óta figyelnék az étrendemre és az edzéstervem betartására. Vékony voltam, izmos, sportos, a pizsamám lógott rajtam, mégis büszkén néztem a magamra.
   Azon kívül, hogy a rémálmaim miatt bekövetkezett alváshiánytól sötét karikák húzódtak a szemem alatt, és az arcom maszatos volt a csokipudingtól, amiből tíz percen belül már a harmadikat ettem meg, jól néztem ki. Kifejezetten tetszett, amit láttam. Mintha új külsőm lett volna.
   Belülről is majd szétszakadtam a rengeteg energiától. Folyamatosan izgatott voltam, fogalmam sincs, hogy miért. Ugráltam az ágyamon, tomboltam, elmentem futni, és másfél órán keresztül meg sem álltam. Azelőtt egy kilométert is fájó tüdővel futottam volna le.
   Egész péntek este sorozatokat néztem, és teljes gőzzel tömtem magam mindenféle szeméttel. Próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a rengeteg furcsaságot, amik paranormális jelenségnek tűnhettek más szemével.
  De kezdtem úgy gondolni, hogy az egészet én csinálom. Hogy én vagyok az, aki csak a gondolataival kicsapta a szekrényajtót, éjszakánként felrobbantotta a csipszeszacskót, és kiborította a teás kancsót, amikor megszomjazott.
  Végül is rájöttem, hogy teljesen meghülyültem, amikor már azzal próbálkoztam, hogy távirányító nélkül váltsak csatornát. Ráncoltam a homlokom, morogtam, úgy koncentráltam, hogy majd' bepisiltem, de nem sikerült. Aztán jól kinevettem magam, amiért még csak eszembe is jutott, hogy megpróbáljam.
   Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy hogyan is kezdődött az egész. Éreztem, szinte biztos voltam benne, hogy nem az ajtónyitogatással kezdtem. De akkor mivel? Egyszerűen nem voltam képes arra, hogy felidézzem, mintha valami blokkolta volna azt, hogy emlékezzek rá, pedig tudtam, hogy fontos. Tudtam, hogy álmodtam róla, ébredéskor még ott volt a tudat, hogy az előbb még benne volt a fejemben, de az már nem, hogy pontosan mi.

  Idegesen szorongattam a villámat, és próbáltam minél lassabban megenni a vacsorámat. Az egész szombatot evéssel és folyamatos pörgéssel töltöttem, és valahogy vissza kellett fognom magam.
  Az óra már kilencet ütött, de Nathan még mindig nem látogatott meg, pedig előre figyelmeztetett. Ezt annak tudtam be, hogy vagy elfelejtette, merre lakom, vagy átvert, vagy csak simán az ment ki a fejéből, hogy megígérte: beugrik.
   El akartam még menni futni egyet, de már késő volt, féltem a kinti sötéttől, és nem akartam megkockáztatni, hogy Nathan pont akkor toppanjon be, amikor én nem is vagyok itthon, így inkább elmentem zuhanyozni. Hosszan folyattam magamra a forró vizet, miközben az önállóan megszépült izmaimat stíröltem.
  Vastag zoknit, hosszú, buggyos melegítőt és egy Nirvanás pólót vettem fel, majd bevetettem magam a takaróm alá. Sokáig csak figyeltem az kint szállingózó havat - ameddig én a fürdőben zuhanyoztam, odakint tíz centi esett belőle -, amit csak az erkélyen égő lámpa fénye világított meg.
  Felsikoltottam, amikor pont azt arcommal egy vonalban egy kisebb kő csapódott az ablakomnak, és apró repedést hagyott az üvegen. Reménykedve, hogy senki sem hallotta meg, feltápászkodtam, fentebb húztam a lecsúszott nadrágomat, majd kilestem.
  Először észre sem vettem, hogy van ott valaki. Autó nem állt sehol, de mivel biztos voltam benne, hogy nem szállingóznak csak úgy kövek a hóval együtt, kutatni kezdtem. Pár másodperc után arra gondoltam, hogy ez is én lehettem - megpróbáltam elhessegetni a hülye ötletet -, de aztán megpillantottam az arcát. Engem nézett, miközben egy másik kaviccsal zsonglőrködött.
   Minden bizonnyal az ijedtség miatt ugrott meg a szívem a mellkasomban. Az ujjamat feltartva jeleztem, hogy várjon egy pillanatot, majd felkaptam egy vastag pulcsit a fotelből, és belebújtam.
   Odakint takonyfagyasztó hideg volt. Alig vettem levegőt, a leheletem már füstként szállt fel, tetőtől talpig libabőrös lettem az alacsony hőmérséklettől. Nem mertem a korlátba kapaszkodni, mert féltem, hogy odaragadok.
    - Nem gondolod, hogy már egy kicsit késő van? - kérdeztem azonnal, mielőtt lehetősége lett volna megszólalni.
    - Cicám - Összerezzentem a becézgetéstől. -, ilyenkor kezdődik az élet. - Messziről is láttam, ahogy végigmér. Az arcomat elöntötte a pír. - Öltözz át, aztán menjünk.
   Ugyanúgy tettem, ahogy ő tett néhány másodperce. A tekintetem végigsiklott rajta. Semmi különleges, talpig feketében volt, a haja ugyanolyan kócos, mint amilyen lenni szokott. Valami viszont mintha más lett volna, de nem tudtam megmondani, hogy micsoda.
   Fontolóra vettem az ajánlatot, de egy pillanat is elég volt, hogy döntsek.
   - Nem megyek sehova - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. Késő volt, hideg, és nem ismerem ahhoz eléggé, hogy elmenjek vele bárhova is. Főleg, ha számba vesszük azt a furcsa kisugárzását, amitől megborzongok, és bizseregni kezd a tarkóm. Már kezdtem hozzászokni. - Ha mondani akarsz valamit, azt mondd itt.
   Megrántotta a vállát. - Én megpróbáltam, de ha nem... - mondta olyan széles mosollyal az arcán, hogy még a sötétben is simán észrevettem. A fogai szinte világítottak. - Állj arrébb!
   A homlokom ráncba húzódott. Miért jó az neki, ha én arrébb állok? Nincs az az isten, hogy ő létra nélkül feljöjjön ide.
   De ő fittyet hányt a fizika törvényeire. Feltűrte a kabátja ujját, majd közelebb lépve eltűnt az erkély alatt. Egy rövid másodperc múlva megpillanthattam az ujjait felkapaszkodni, majd felhúzta magát - szinte láttam magam előtt, ahogy megfeszülnek a karizmai -, és egy kézzel a korlátra támaszkodva átugrott afelett. Olyan lendülettel érkezett meg, hogy nekem ütközött, amit látszólag kifejezetten élvezett. Az arcom még vörösebb lett, miután ő nem lépett hátrébb, hanem hagyta, hogy az egész felsőtestünk egymáshoz simuljon.
   Idegesen krákogva távolodtam el tőle, majd végigsimítottam a karomon. Még a vastag pulcsi alatt is libabőrös lettem.
   - Mondtam, hogy állj arrébb - mondta visszafojtva egy öntelt mosolyt. Megkerült, majd a hozzájárulásom nélkül bevonult a szobámba.
  Kintről figyeltem, ahogy szétnézett. Nem mondhatom, hogy nagy rend volt: üres zacskók hevertek mindenfelé, néhány ruhám a fotelben, az ágy teljesen összetúrva. Kezdtem kifejezetten kínosan érezni magam.
  Követtem. Azért azt mégsem hagyhattam, hogy szabadon garázdálkodjon a szobámban.
  - Mit szeretnél?
   Kinyitotta a ruhásszekrényem ajtaját, majd két keze mélyen eltűnt a ruháim között. Az arcom szépen lassan lángba borult, de mire a sokktól szóhoz jutottam volna, máris a kezembe nyomta az új szerelésemet: egy mély kivágású, sötétvörös felső, bőrkabát, amire már ránézve is majdnem megfagytam, és egy fekete csőnadrág.
   - Vedd fel ezeket! - lépett közelebb, majd tekintetét végigvezette a pizsamámon. Nem stírölt, inkább csak felmérte a helyzetet, majd elégedetlen grimaszt vágott. - Így biztos, hogy nem jöhetsz.
   - Már mondtam, hogy nem megyek sehova, Nathaniel. - Idegesen szorítottam magamhoz a ruhámat, amíg ő zsebre tett kézzel állt velem szemben. Még csak meg sem fordult a fejemben arra vetemedni, hogy átöltözzek előtte, aztán az éjszaka közepén megszökjek otthonról. - Azt se tudom, hogy hova akarsz vinni.
   - Csak Nathan - mormolta.
   - Nem megyek sehova, Csak Nathan.
   - Nem kérdeztem - vágta hozzám, majd karon ragadt, és közelebb rántott magához. Jó tíz centivel magasabb volt nálam, vagy talán még többel is. Felsőbbrendűség sugárzott róla, ahogy felém magasodott, mint aki hozzászokott, hogy sosem mondanak neki nemet. Ahogy most én sem mertem volna az egyre szorosabb fogásának fogságában.
   - Menj ki! - Próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom alig hallhatóan megremegett. Kihúztam magam, és megköszörültem a torkom. - Nem öltözök át előtted.
   Széles, sunyi mosolyra húzta száját. - Pedig nem lenne ellenemre.


   A friss hó ropogott a bakancsom alatt, ahogy a lábam talajt ért a kocsi mellett. Becsaptam a hátam mögött az ajtót, majd automatikusan dörzsölni kezdtem a karom. A vékony bőrdzseki-póló párosítás nem volt a legmegfelelőbb így novemberben. Nathan összevont szemöldökkel, mérgesen nézett rám, majd az autójára, aztán újra rám.
   - Nem budiajtó - sziszegte összeszorított fogakkal. - Amúgy is, maradj csöndben, nem kéne felébreszteni az embereket.
   - Csak nem félted a kicsikét? - simítottam végig lassan az ajtó vonalán. - Talán még beceneve is van? Cukorborsó? Bébibogyó? Drágám? Várj, nem, kitalálom...
   - Ha már ennyire érdekel, nem, nincs neve, de ha még egyszer becsapod az ajtaját, itt hagylak- vágott közbe. - De csak szedd a pici lábaidat, Cukorborsó!
  Elindultam utána egy romos, sötét épület felé. Az egész utca kihalt volt, csak néhány lakás ablakából szűrődött ki halvány fény, de se élő, se holt nem garázdálkodott a környéken. Közelebb érve láttam, hogy az alsó ablakok előtt erős vasrács húzódik. A fémen vastagon ült a por, ahol végighúztam rajta az ujjam, a bőröm feketében pompázott.
  Világosságnak még csak nyoma sem akadt, a koszos üvegen bepillantani sem tudtam. Ötletem sem volt, hogy mit akart itt csinálni, és kezdtem igazán, de tényleg igazán félni. A karom libabőrös lett, és a lábam egy pillanatra lecövekelt. Itt senki nem hallotta volna meg a sikolyomat.
  Nathan egy kezével megtolta az ajtót, ami hangosan nyikorogva bár, de nagy lendülettel kinyílt. Odabentről egyre szélesebb sávban szűrődött ki a halk zene és az erős fény. Hunyorogva léptem utána, kellett egy kis idő, hogy a szemem alkalmazkodjon.
  Egyik pillanatról a másikra egy pubban találtam magam - egy üres, lehangolt pubban. A pult mögött egy magas nő állt, egyik kezében egy rongyot tartott, a másikban egy üvegpoharat, amit unottan törölgetett a pultnak támaszkodva. Göndör haja körbeölelte sötét bőrét, olyan volt, akár egy mikrofon, rengeteg, rengeteg haj, ami minden egyes mozdulatnál egy picit megingott a feje tetején. Fehér trikót viselt, ami még jobban kiemelte a bőre színét, a rövidnadrágja főlé egy vörös, kockás inget kötött. Egyedül ő volt az egész teremben. Nem is csodáltam, hogy nem nagyon ment a biznisz: odabent mindössze két, legfeljebb négy, de inkább kettő személyes asztal volt, még a székek is a tetejükre voltak pakolva. Semmiféle reklámtáblára nem emlékeztem, halvány jele sem volt annak, hogy idebent bármi legyen.
   - Arleen - indult meg Nathan hosszú léptekkel a lány felé, én pedig utána. - Rég láttalak - támaszkodott a pultra, hogy minél közelebb kerülhessen hozzá. - Sok most a friss hús?
   - Nathan - mondta Arleen udvariasan mosolyogva. - Nem igazán. Nem valami jó most a felhozatal, ami azt illeti... Mióta új főnök van, egy csomó toborzó felmondott. Alig vannak már rajtad kívül.
   Arleen még csak rám sem nézett, úgy tett, mintha ott sem lennék. Nyugodtan elmondott bármit Nathannek, mintha semmi lényege nem lenne az egésznek. Mintha bennem teljesen meg lehetne bízni.
   - És mi van az eltűnt újoncokkal? - Nathan feszültnek tűnt, ahogy ezt kérdezte. Most először láttam a szemében igazi érdeklődést. - Elkezdtétek keresni őket?
   - Már régóta keressük őket, Nathan - sóhajtott fel. - Feltúrtuk egész Angliát, értesítettük a külföldi csapatainkat, de még mindig semmi. A nyomukat se találjuk, pedig a legtöbb jó emberünk már volt kint. - Szünetet tartott, és közelebb hajolt Nathanhez. Biztos voltam benne, hogy tud az emberfeletti hallásáról, és inkább csak egy kis titokzatosságot próbált belevinni ebbe az egészbe. - Alfie halott, Nathan. Megölték.
  - Nem mintha annyira bánnám. Az a kölyök egy kis...
   Nem bírtam tovább. Egyre inkább úgy éreztem, hogy egy olyan beszélgetésnek vagyok tanúja, amihez még csak távolról sincsen semmi közöm. Megköszörültem a torkomat, mire mindketten felém fordultak, és elhúzódtak egymástól.
   - Ő meg kicsoda?
   - Adj neki egy Klepoth-ot! - kérte Nathan, mielőtt karon ragadott és közelebb húzott a bárpulthoz. - Egy újonc - mosolyodott el. Már megint az az üres mosoly. - Szép fogás, nem? Ígéretesnek tűnik.
   - Én aztán nem értek ehhez - vett le egy poharat a legfelső polcról. - A te dolgod, hogy tudd. De a főnök csalódott lesz, ha nem éri el az elvárt szintet.
   - Majd gondoskodok én arról, hogy elérje.
   Arleen hátat fordított nekünk, majd fogott egy mixert, amiben már halkan zörrent valami, és kiöntötte a tartalmát a poharamba. Valami furcsa, fehér gömböt is pottyantott az italomba, ami inogva kezdett úszkálni a lötty tetején.  Felénk fordult, majd átnyújtotta Nathannek.
  A gyomrom összeugrott a látványtól. A neonfényben fluoreszkáló, kéken és zölden kavargó trutymóban egy tökéletesen mintázott emberi szem úszkált. Olyan élethű volt, hogy szinte láttam, ahogy engem néz.
   Nathan átadta a poharat, mire a szem pupillája a összeszűkült, ahogy egy kicsit több fény esett rá. Először majdnem elejtetem a poharat, de összeszedtem magam, és nagyot nyeltem.
   - Idd meg, Luna! - parancsolt rám. Zavarodottan ráztam meg a fejemet. Számtalan oka volt annak, hogy nem akartam meginni. A színe, hogy világít, a cifra örvények, amik szabályosan kavarogtak benne, mintha csak oda lenne photoshoppolva, a benne úszkáló nagyon emberinek látszó szem, és az, hogy egy idegentől kaptam. Meg persze az a furcsa, titokzatos neve. - Nincs benne semmi - biztatott, majd kivette a kezemből, és egy nagy kortyot ivott belőle. - Megihatod, még az íze is jó. Olyan, mint valami gyümölcslé. Csak egyszerre húzd le. Meg kell innod az összeset!
   Remegve emeltem a számhoz, majd nagy nehezen rávettem magam, hogy hagyjam lefolyni a torkomon. Először tényleg kellemes, gyümölcsös íze volt, bár nem tudtam volna megmondani, hogy milyen, mintha valami nem e világi lett volna, de szem hozzáért a számhoz, amitől szinte rosszul is lettem.
   Aztán jött a legrosszabb része. Hányinger tört rám, a szoba színesen kezdett el villogni, a képek összefolytak előttem. Apró, világító foltok lebegtek a szemem előtt, majd a forogni kezdett velem a világ. A nevemet suttogó hangok ismétlődtek a fejemben, miközben a vállam keményen a padlónak ütközött.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése