2016. január 3., vasárnap

6. fejezet 1. rész

  Hirtelen pattantak fel a szemeim, mintha egy rémálomból riadtam volna fel. Reménykedtem, hogy ez csak egy rossz vízió, és otthon egyszerűen elaludtam, miközben Nathanre vártam, de ahogy megéreztem puha kezét a vállamon, a reményeim szertefoszlottak.
  - Szépen kiütött, Csipkerózsika - kiabálta túl a hangosan lüktető ricsajt. - A legtöbben előbb hánynak, és csak utána ájulnak el, de végül is jól jártál.
   Lassan felültem. A gyomromba mintha késeket szúrtak volna, de az érzés azonnal elmúlt, amint oldalra pillantottam. Nem emlékeztem rá, hogy bárki lett volna hármunkon kívül a bárban, de ami eddig egy kopott, fehér falnak tűnt, ott most széles, gyöngyökkel díszített zsinórfüggöny választotta el a terem. A másik oldalt villódzó fények játszottak, a táncoló tömeg árnyéka hol feltűnt a falakon, hol elvegyült a sötétséggel.
  Úgy éreztem, hogy egy pillanaton belül újra elájulhatok.
  - Üdv az igazi valóságban, Luna - állt fel mellettem Nathan, majd a kezét nyújtotta, de nem fogadtam el. Nagyokat pislogtam, de valahogy nem sikerült rájönnöm a titokra.
   - Ez eddig is itt volt? - kérdeztem zavarodottan.
   - Ez mindig is itt volt. Amióta az az épület itt áll, azóta ilyen. Csak nem láttad, mert nem hiszel abban, ami mögötte van. Meg persze egy kicsit mi is rásegítettünk.
   - Rásegítettetek?
   Felálltam, és leporoltam a nadrágomat. A vállamhoz nyúltam, ahol még éreztem a becsapódás erejét, de fájdalmat nem.
   - Boszorkánymesterek - szólalt meg Arleen. - Rejtő mágiát szórtak rá. Aki emberek között nevelkedett, az nem láthatja ezt.
   Kezdtem még jobban összezavarodni. Sejtelmem sem volt arról, hogy mi történik körülöttem, és ez tisztán tükröződhetett az arcomon.
   - Attól a koktéltól jött vissza a látásod, amit az előbb megittál - vette át a szót Nathan. - Nem is igazán koktél, inkább azt mondanám rá, hogy főzet.
   - Kle... - kezdtem neki, de félbeszakított.
   - Klepoth. - A pohárra pillantott, amiben még mindig ott pislogott az az emberi szem, amitől úgy undorodtam. - Egy démon, aki látomásokat hoz. Legalábbis ez mondják róla, csak hogy ez közel sem igaz. Klepoth nem látomásokat hoz, hanem megmutatja a valóságot az átlag embereknek is. Ha egy boszorkány megidézi egy ember jelenlétében, akkor az egy darabig látja azt is, amit mások nem. Ameddig meg nem hal.
   - Nem szokott túl sokáig tartani - kuncogott fel Arleen.
   Összerezzentem.
   - Nyugi, nem fogsz meghalni. Te nem voltál ott, amikor megidézték. Ami azt illeti, még csak nem is vagy átlag ember. Legalábbis nem teljesen.
   Biztos csak álmodom, gondoltam magamban, de valahogy mégis olyan élethű volt az egész. Egyszerűen nem tudtam felfogni, mégis, amit mondott, ott visszhangzott a fejemben,
   - Nem értek semmit - adtam hangot a zavarodottságnak. - Egyáltalán mi ez a hely?
   - A démonkapu - húzta el a függönyt, majd lassan, hogy legyen időm összeszedni magam és követni, megindult a tömeg felé.


   Nehezen verekedtük át magunkat a táncoló emberek hadán. Karmokban végződő ujjak simítottak végig a fedetlen, pikkelyes bőrfelületeken, macskaszerű szemek villantak a sötétben, hegyes szemfogakkal mosolyogtak ránk. Egy nagyra nőtt sikló kanyarodott a nyakam köré, majd nedves csíkot hagyva csúszott vissza a helyére. A gazdája, akinek a haja a siklóból és a társaiból állt, összevont szemöldökkel pillantott rám, majd megvonta a vállát, és táncolt tovább. A misztikus regényekben feltűnő Medúza jutott róla eszembe.
   Nathan megállt az egyik sarokfotelnél. Rám nézett, majd felé bökött a fejével, jelezve, hogy foglaljak helyet. A lábaim a bizonytalanságom ellenére automatikusan indultak meg alattam.
   A sötétkék bőrrel borított fotel besüppedt alattam. Nathan lassan becsusszant mellém, majd az arcához emelt valamit, aminek nedves felületén halványan megcsillant a fény.
   - Jézusom - suttogtam halkan, amikor a szem felém pillantott. Sokadszorra nem hittem a szememnek.
   Nathan megforgatta a kezében, majd rám mosolygott, és egy pillanat alatt a szájába ejtette. Jóízűen nyelte le a gusztustalan falatot, amitől a gyomrom összeugrott.
   - Csak gumicukor - nevetett, majd kivett egyet a pohárból, amit egy pillanattal azelőtt tett elénk egy három mellű pincérnő. - Kérsz?
   - Nem eszek olyan dolgokat, amik pislognak - toltam el a kezét magam elől.
   - Nem pislog - mondta. - Csak úgy látod, mintha. Illúzió.
   - Beteg - suttogtam. Arrébb csúsztam, és enyhén a fal felé fordultam.
   Nathan intett egy felénk közeledő lánynak, aki kezében egy tálcányi, mindenféle színű löttyöt hozott. Az letelepedett mellénk, elég közel hozzám, és elég közel ahhoz, hogy Nathan arcába tudjon hajolni, miközben félig az ölembe dől. Hosszú, fekete haja az arcomba lógott, szinte megfulladtam tőle, ahogy a keserű parfümének illatától is. Bájos arcával úgy tűnt, egyedül Nathant nem tudja elbűvölni a környéken, így már az első pillanattól kezdve csalódottság és büszkeség furcsa elegye csillogott a szemében.
   - Csak nem egy újoncot hoztál, Nathan? - kiabálta. - Még sosem láttam erre.
   - Ó, de még mennyire, hogy újonc - sóhajtott fel. - Nézz csak rá. Azt se tudja, hogy hol van.
   - Mindenki ilyen - dőlt egy kicsit hátrébb. Végre én is egy kis füstös levegőhöz juthattam. - Szerintem ő is azt hiszi, hogy álmodja az egészet.
   Felém fordult, és feltűnően végigmért. Egy cseppet hátrébb dőlt, hogy legyen elég helye kezet nyújtani.
   - Janice vagyok - tartotta felém a kezét, ami, amint belehelyeztem az enyém, lassan kezdett vörösen világítani. A fény elindult az ujja hegyétől, majd szépen betöltötte az egész kézfejét, végül a csuklójától lassan elhalványodott. Elégedetten mosolyogva forgatta maga előtt. - Örvendek  szerencsének...
   - Luna - motyogtam alig hallhatóan.
   - Luna - suttogta maga elé. - Mint a Hold. Szép név - mondta. - És igazán szép fogás, Nathan. Clifford kifejezetten szereti a vöröskéket, és mostanában még kevesebb van belőlük, mint szokott lenni.
  Először azt hittem, hogy a hajamra gondol, de a sötétbarna tincseimmel közel sem lehet rám azt mondani, hogy vöröske vagyok. Aztán egy pillanat alatt rájöttem, hogy a fény színéről beszélt.
   - Ki az a Clifford? - kérdeztem zavarodottan.
   - Majd meglátod - mordult rám. - Csak egy kis türelmet, ha kérhetem.

1 megjegyzés: