2016. január 24., vasárnap

6. fejezet 2. rész

(Sziasztok! Sajnos mostanában nem sok időm (és ihletem) van írni, ezért jönnek olyan össze-vissza a részek, és ezért is szedtem ketté ezt a fejezetet. Lehet, hogy a jövőben is lesz ilyen, ezért előre is elnézést kérek. Ez a fejezet (az előző felével együtt) kicsit kevesebb, mint 2000 szó, a következő ígérem, hogy hosszabb lesz, már most neki is állok. Jó olvasást!)

   Bizonytalanul követtem Nathant végig egy hosszú, ismeretlen lényektől nyüzsgő folyosón. A csizmám halkan cuppogott a fényes márványlapot beborító trutyiban, ami úgy tűnt, valami kövér, löttyedt pasas végtagjairól csöpögött. Nem tudtam nem megbámulni, ahogy elmentünk mellette, mire ő mélyen a szemembe nézve bekapta a négy percből álló mutató ujját, hogy lenyalhassa róla a zöldes színű masszát. Elkaptam róla a tekintetem, és a padlót bámultam egészen addig, amíg Nathan hátának nem ütköztem.
   - Azért néha nézz fel, oké? - fogta meg a vállam, és maga elé tessékelt. Két hatalmas háromajtós szekrény állt előttem. Vastag karjaikat összefogták maguk előtt, öltönyt viseltek csokornyakkendővel, az arcukon sok hetes borosta, ami már inkább a szakáll kifejezés felé hajlott. Mogorva ábrázatot vettek fel, ahogy lehajtott fejjel rám néztek. Nathan egy fejjel volt magasabb nálam, ők pedig másfél fejjel voltak magasabbak Nathannél.
   - Heló. - Nathan kifejezetten magabiztosan szólalt meg a hátam mögött. - Újoncot hoztam, bemutatnám a nagyfőnöknek, ha átengednétek. Vöröske.
   Az egyikőjük gyors mozdulattal az öve felé nyúlt. Ijedten léptem hátra, de már túl késő volt. Összeszorítottam a szememet, vártam valami dörrenést, vagy az érzést, ahogy átvágják a torkomat, de meglepetésemre egy tű fúródott a karomba. Fel akartam sikítani, de sokktól teljesen lefagytam. Azt hittem, hogy valami drogot fognak belém fecskendezni, de a fecskendő az én véremmel telt meg.
   Úgy éreztem magam, mint egy kétségbeesett kisgyerek. Anyukámat akartam, a szoknyája mögé akartam bújni, hogy ne kelljen találkoznom ezekkel az emberekkel, már ha egyáltalán emberek voltak. Sírni akartam, anélkül, hogy bárki is gyengének nézne. Egyedül éreztem magam, féltem a sok idegentől, és teljesen el voltam veszve. Kezdett az egész egyre inkább egy rossz álomhoz hasonlítani, de mégis olyan valóságos volt. Hiszen hogy ájulna el valaki álmában?
   De anya nem volt velem. Ahogy nem volt velem Celine se, se apa, se a barátaim. Egymagam voltam a temérdek ismeretlen között.
   Így hát összeszedtem minden bátorságomat. Nem mutathattam jelét az ijedtségemnek, határozottnak kellett lennem, magabiztosnak, hogy ne tűnjek apró bogárnak, akit bárki eltaposhat.
    Levetetettem a kabátomat, ami alatt a karomon vékony csíkban végigfolyt a vér. A két szekrény szétvált előttünk, miközben én meg akartam törölni a vérző sebem, de úgy tűnt, az rövid idő alatt begyógyult. Rálátást nyerhettem egy nagy, barokk díszítésű, súlyosnak tűnő ajtóra. Nathan elém lépett, és elforgatta a díszítés egy darabjának tűnő karikat.
   Az ajtó őrjítő lassúsággal kinyílt, de odabent nem volt más, csak sötétség. Nathan maga elé tessékelt, én pedig a lábamat alig megemelve léptem át a küszöböt. Most már fény töltötte meg a termet - biztos voltam benne, hogy eddig is ilyen volt, csak valami hasonló varázslattal blokkolhatták, mint a bejáratnál -, az orromat vaníliás szivar és tömjén füstölő illata csapta meg. A szoba vékony füstben úszott, ami enyhén csípte a szememet, de azonnal alkalmazkodni kezdtem hozzá.
    - Csak nem megérkezett a mi visszatérő toborzónk, Nathan Hale? - A falak között visszhangzó morajlás olyan volt, mintha hangszórókból szólt volna. Sehol sem láttam a forrását, de az egyértelmű volt, hogy csakis egy erős férfi lehet. Tiszteletet parancsoló, felsőbbrendű hanghordozása volt.
    Követtem Nathant végig egy rövid folyosón, majd balra kanyarodtunk, ahol egy még füstösebb terem fogadott minket.
    - Hát, tudod, csak a kisboltba ugrottam le, de hosszú volt a sor...
    - Több mint egy éves sor, igaz?
   Most már megpillanthattam a hang tulajdonosát. A férfi egy széles fotelben ült, a mellette ülő két csinos, fiatal lány szőke haja részben kitakarta a hegyes fülüket. zafírszínű szemük természetellenes fénnyel csillant meg. A fehér szín helyett a szemükben fekete sötétlett, ami ijesztővé tette a szépségüket.
   Ő maga pedig nem lehetett más, csakis Clifford. Hosszú, barna haját hátul egy laza kontyba fogta, szakálla mögött határozott, széles állkapocs rejlett. Sötétbarna szeme körül néhány szarkaláb pihent, olyan negyven körülinek tűnt, de kifejezetten vonzó volt. Egészen addig, amíg fel nem állt a párnái közül. Emberi lábak helyét egy kecske lábai vették át, amiről a szőr magasan felfutott a törzsére. Egy részét kitakarta a szatén köntös, amit a vállára húzott, és örültem, amikor pár másodperc után összevonta az anyagot borotválatlan, kidolgozott mellkasa előtt.
   - Nyomkövetőt kéne rád tennem, hogy ne tűnj el állandóan - lépett közelebb Nathanhez. Patái szinte magassarkúként üzemeltek, sokat emeltek rajta, így ő is Nathan fölé magasodott. Nathan álla alá nyúlt, és a személyes terébe belépve irányította magára tekintetét. - De úgysem hagynád magad.
   Látszott Clifford szemében, hogy Nathan szépsége a szó szoros értelmében elbűvöli. Nem volt neki nehéz, talán ő volt a leggyönyörűbb fiú (vagy már férfi), akit valaha láttam. Kócos, sötét haja kisfiús kisugárzást adott neki, megtörte a határozottságot és tiszteletet parancsoló kinézetét. Bájos lett tőle, csak a szemei maradtak üresek, teljesen színtelenek.
    - Én nem tartozom ide - morogta. - Tudod jól, hogy nem a kedvenc időtöltésem neked rohangálni, de máshogy nem juthatok vissza...
    - Ő ki? - szakította félbe, miközben felém bökött a fejével, és eleresztette.
    - Nemrég vettem észre - intett, hogy menjek közelebb. A fejemet magasan tartva léptem közéjük. - Gimnazista. Szerintem még mindig nem tudja, mire képes. Az biztos, hogy irányítani még nem tudja.
    - Akkor még új ebben - mondta. - Hány éves? Tizenöt?
    - Tizenhét vagyok - vágtam közbe. A hangom kevésbé volt magabiztos, mint azt szerettem volna.
    Végigmért, majd újra Nathanhez beszélt.
    - Biztos vagy benne, hogy csak most kezdte? Tizenöt évesen már el szokták kezdeni.
   Hahó, én is itt vagyok! 
     - Teljesen biztos.
  Clifford visszaült a helyére a két lány közé. Egy darabig gondolkozott, aztán lassan elmosolyodott, hümmögött egy kicsit. Végigsimított az egyik lány combján, aki erre felkuncogott.
  - Rendben - mondta. - Nehéz dolgod lesz vele. Minél később kezdik el, annál nehezebb betanítani őket, és tizenhat éves kora előtt mindenki elkezdte már, akiről hallottam.
   - Nehéz... dolgom?
   - A te feladatod lesz, hogy kiképezd. Én nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, már túl öreg, de te megpróbálhatod. -  Nathan arckifejezését látván felkiáltott. - Kötelezően választható lehetőség. Ha nem csinálod meg, ki vagy rúgva.
   - Ezt nem teheted meg - háborodott fel. Ujjait idegesen futtatta végig a haján. - Nem bízhatod rám. Sosem csináltam még ilyet.
   - Ó, de nagyon is megtehetem.

1 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett, már vártam a folytatást. És remek ötlet volt Cliffordot, mint faunt bemutatni. Csak a szarvak hiányoznak róla, bár a patás láb megvan, ami a szatírok és faunok sajátja. Kíváncsi vagyok, mire képes Luna, és hogy Nathannak mire kell betanítania.

    VálaszTörlés